Sziasztok baglyocskák! Meghoztam a prológust a kis történetünkhöz. Még nem történik semmi extra, csak bemutatom a három főhősnőnket. Jó olvasást kívánok hozzá!
Vannak napok, amelyek ugyanúgy kezdődnek, mint bármelyik másik.
Elyndra ébredezett.
A város lakói éppen munkába és iskolába igyekeztek. A boltok sorra kinyitottak, az utcák pedig lassan megteltek élettel. A kinti fények egymás után kialudtak, ahogy a reggeli napfény átvette a helyüket. Autók és gyalogosok lepték el az utcákat. A forgalom egyre sűrűbbé vált, és hamarosan kialakultak az első apróbb dugók is. A buszmegállókban egyre többen várakoztak, a kávézók előtt pedig fokozatosan sorok alakultak ki. A pékségekből friss kenyér és péksütemény illata szállt ki az utcára, miközben a taxisok türelmetlenül dudáltak a feltorlódott forgalomban. Elyndra számára ez csak egy átlagos reggel volt. Legalábbis annak tűnt. A város egyik régebbi negyedében egy öreg templom órája pontosan hetet ütött. A környéken senki sem figyelt fel rá, ahogy arra sem, hogy néhány pillanatra minden madár elhallgatott. A templom előtt eközben egy nő sétált el. Lavender nyugodt léptekkel haladt végig a járdán, kezében egy energiaitallal.
DONG.
A nő megtorpant. Valami különös érzés kerítette hatalmába. Körbetekintett. Az utca tele volt emberekkel. Autókkal, amik várták, hogy a lámpák zöldre váltsanak. A kávézók előtt még mindig hosszú sorok cikáztak. Mindenki a reggeli kávéjáért várakozott. Lavender felnézett a templomra, aztán a közeli fára emelte tekintetét. Egyetlen madár sem ült rajta.
– Furcsa… - suttogta, majd megrázta a fejét és tovább indult. A különös érzés lassan elhalványult benne és hamarosan egészen más dolog kezdett járni a fejében: az áru. Befordulva a sarkon, megpillantotta az ismerős feliratot: Broken Chain. A motoros kocsma éjjel-nappal nyitva volt, az esetek többségében csak akkor állt be pultba, ha valamelyik alkalmazottja lebetegedett. Jobbára szerdánként járt csak be, amikor árut kellett átvenni. A hely már nagyon régóta a családja tulajdonában állt. Az apjától örökölte, ő pedig annak idején a saját apjától. A bejárat előtt már ott állt a kamion. A sofőr éppen a délelőttös pultossal beszélgetett az ajtóban. Lavender odalépett hozzájuk, és elvette a papírokat a sofőrtől. Tüzetesen átnézte őket, miközben a rakodók behordták az árut a raktárba. Sorra ellenőrizte a tételeket, hogy minden megérkezett-e, amit rendelt. A háttérben halk rockzene szólt, miközben egy törzsvendég a pulton húzta a lóbőrt, és hangos horkantások hagyták el a száját.
A nő ránézett, majd megforgatta a szemét. Ismét a papírokat kezdte vizslatni. Végül aláírta őket, és visszaadta azokat a sofőrnek. A saját példányát a pultra dobta, majd pultosára nézett.
– Mióta alszik így? – hangzott a kérdés.
– Úgy két-három órája – felelte a lány.
Lavender odalépett törzsvendégéhez, és rávágott egyet a hátára. Rufus felemelte a fejét, és a rózsaszín hajú nőre nézett.
– Megyek már, megyek – mormogta, ezután egy hatalmas ásítás közepette felkelt a pulttól. – Nem akartam gondot – tette hozzá.
Lavender elmosolyodott.
– Tudom. De ebből kezd rendszer lenni. Szedd össze magad.
Megveregette a férfi vállát, Rufus pedig bólintott egyet, majd elhagyta a kocsmát. A pultos lány elkezdett kihordani néhány rekeszt, majd nekilátott a hűtők és a polcok feltöltésének. Lavender előhúzott még egy energiaitalt a táskájából. Kibontotta, majd lassan körbejárta a helyet. A kopott faasztalok tiszták voltak, ahogyan a pult is; látszott rajta, hogy nemrég takarították le. Pókhálónak nyoma sem volt. A hangszórókból egyenletesen szólt a halk rockzene. Egyedül az egyik sarokban lévő kék lámpa pislákolt időnként. A nő végül mindent rendben talált, ezért visszasétált a pulthoz. Tekintete megakadt a pulton álló kis képkereten. A fényképen az apja és a nagyapja álltak a Broken Chain bejárata előtt, büszkén pózolva a kamera felé. Régi felvétel volt; még azon a napon készült, amikor a nagyapja megvásárolta a helyet. Lavender gyermekkora óta számtalanszor hallotta tőle annak a napnak a történetét, és az öreg mindig meleg szívvel mesélt róla. Lavender még néhány másodpercig nézte a fényképet. Ujjával végigsimított a képkeret szélén, majd egy halk sóhajjal visszatette a helyére.
– Most megyek. – fordult a raktár felé, ahol a pultos lány tartózkodott. – Hívj, ha bármi van.
– Rendben. – bólintott a lány. Lavender még egyszer körbenézett a Broken Chainen, majd kilépett az ajtón. A város közben egyre zajosabbá vált. A reggel lassan délelőttbe fordult. Elyndra azonban nem csak egyetlen történetet rejtett.
A város egy másik pontján egy fiatal nő dühösen csapta be maga mögött egy újság szerkesztőségének ajtaját.
– Hihetetlenek... – morogta az orra alatt.
Orchis határozott léptekkel indult végig a járdán, miközben a fényképezőgépe a vállán lógott.
Még mindig nem tudta elhinni, amit az imént hallott.
Több napot töltött a munkával. Rengeteg időt, energiát és pénzt fektetett a képek elkészítésébe, erre az újság szerkesztője közölte vele, hogy csak jóval az általa kért összeg alatt hajlandóak megvásárolni őket.
– Ennyiért még a memóriakártyámat sem adom oda... – sziszegte. Orchis még mindig dühösen lépkedett az utcán. A fényképezőgépe minden egyes lépésnél finoman nekikoccant a csípőjének. Elővette telefonját, amin egy üzenet jelent meg: Tudok neked egy melót. A lány izgatottan válaszolt az üzenetre. Ismerőse ingatlanügynökként dolgozott, s egy új ház került hozzá, arról szeretett volna pár jó fotót. Orchis elfogadta a felkérést. Meg is kapta a címet. Megigazította vállán a fényképezőt, s elindult a címre. Útközben felkötötte hosszú, vörös haját. Mikor megérkezett a címre, végignézett a házon. Nem a legszebb építmény volt. Kívülről meglehetősen lelakottnak tűnt. Körülnézett, majd átfutott az úton, de a haverja még nem volt ott. Elővette ismét a telefonját, de a fiú még nem válaszolt az utolsó üzenetére. Orchis felsóhajtott.
– Remek. Pont ezt szeretem...
A telefonját visszacsúsztatta a zsebébe, majd ismét a házra nézett. Ha már itt van, legalább elkezdheti felmérni a terepet. Leemelte válláról a fényképezőgépet, és elindult a kapu felé. A lány megállt a kapu előtt és felemelte fényképezőjét. Egy kép a ház egészéről. Még egy a bejáratról. Közelebb lépett. A kert elhanyagolt volt. A fű helyenként majdnem térdig ért. A kerítésről pedig több helyen lepattogzott a festék. Újból kattant a fényképezőgép. Újabb kép. Orchis lejjebb engedte a gépet és a kijelzőre nézett. A képek nem lettek rosszak, de inkább tűntek valami horrorfilm díszletének, mint sem egy eladásra váró háznak. A lány közelebb lépett a bejárathoz. Felemelte fényképezőgépét. Katt. Újabb kép. Orchis egy pillanatra lefagyott. Valami nem stimmelt a házzal. Összeráncolta homlokát, s ismét a kijelzőre nézett. Közelebb hajolt a kijelzőhöz. A fényképen ugyan az a ház díszelgett. A bejárati ajtó. A kopott kerítés. A benőtt kert. A lány szeme azonban megakadt az egyik ablakon.
– Mi a franc? – visszanézett a házra. Az ablak üres volt. Ismét a kijelzőre pillantott. A képen viszont mintha egy alak állt volna mögötte. Ránagyított az alakra, de csak egy elmosódott árnyékot lehetett látni. Orchis még néhány pillanat erejéig nézte a kijelzőt, majd megrázta fejét.
– Biztos csak a fények…
Leengedte a fényképezőgépet, azután ismét az épületre pillantott. Vett egy mély levegőt, majd a bejárati ajtóhoz lépett. A kilincsre helyezte kezét. Egy pillanatig még habozott, aztán lenyomta. A zár kattanása visszhangzott a csendes házban. Résnyire kinyílt az ajtó. Orchis bedugta fejét, majd körbe nézett.
– Marcus? – szólt be óvatosan. Válasz nem érkezett. Maga mögé pillantott, majd visszafordult a nyitott ajtó felé. Mély levegőt vett, aztán belépett a házba. Dohos és állott levegő fogadta odabent. Tett pár lépést előre, a padló nyikorgott léptei alatt. A falakon régi, megsárgult tapétadarabok lógtak. A padlón vastag porréteg ült. Elővette ismét telefonját. Marcus még mindig nem jelentkezett. Orchis zsebre vágta telefonját, ezt követően pedig körbe nézett az előszobában. A nappali ajtaja résnyire nyitva volt. Odalépett és óvatosan belesett. Régi bútorok sorakoztak odabent, vastag porréteg borított mindent. A függönyök sötétek és megfakultak voltak, a falon pedig néhány üres képkeret lógott. Orchis felemelte a fényképezőgépét. Katt.
– Legalább a képek jók lesznek… - jegyezte meg magának, majd ismét csinált pár képet. Hirtelen valami halk nesz ütötte meg a fülét. Lassan leengedte a gépet. Figyelt. Lépteket hallott maga mögül. Megfordult, majd a bejárati ajtót kezdte bámulni. A semmiből, Marcus jelent meg az ajtóban. Orchis ugrott egy kisebbet ijedségében.
– A francba, Marcus! – kapott a mellkasához. – A szívbajt hoztad rám!
A fiú értetlenül nézett rá.
– Én? Te jöttél be egyedül.
– Nem jelentkeztél!
Marcus elővette a telefonját.
– Le volt némítva.
Orchis csak megforgatta a szemét.
– Fantasztikus. Már azt hittem, valami kísértet mászkál utánam.
– Kísértet? – nézett körbe Marcus.
– Hagyjuk.
Marcus még néhány másodpercig bámult a lányra, aztán megvonta vállát. A többi helyiséget már közösen járták be, s Orchis szorgosan lőtte a képeket egymás után. A ház minden egyes szobája ugyanolyan elhanyagoltnak tűnt. A bútorokat vastag porréteg borította, a falakon helyenként felhólyagosodott a tapéta, a padlót pedig itt-ott törmelék és lehullott festékdarabok borították. Orchis időnként megállt, hogy egy-egy részletet közelebbről is lefényképezzen. A fényképezőgép halk kattanásai visszhangoztak a ház csendjében. Ahogy haladtak egyik helyiségből a másikba, a lány egyre kevésbé érezte magát kellemetlenül. Az első furcsa fotót lassan betudta a fények játékának, és igyekezett kizárólag a munkájára koncentrálni. Lassan a ház minden helyiségén végig értek. A lány újabb és újabb képeket készített. Miután végeztek az utolsó szobával is, mindketten kisétáltak a házból. Marcus bezárta a bejárati ajtót, majd a lányra nézett. Orchis azonban azt az egy ablakot vizslatta, amiben az a furcsa árnyék ácsorgott. Megrázta fejét, majd a fiú autója felé fordult.
– Haza tudsz dobni?
– Persze. – mosolyodott el Marcus, majd mindketten beültek az autóba. Orchis még egyszer az épületre pillantott, mielőtt beszállt volna az autóba. Néhány pillanat múlva Marcus elindult, a ház pedig lassan eltűnt mögöttük. Orchis hátradőlt az ülésen, majd elővette a fényképezőgépét. Átfutotta az elkészült képeket. Az ujját megállította az egyik felvételnél. Az árnyék még mindig ott volt. A vörös hajú lány összevonta a szemöldökét, majd tovább lapozott. Nem akart többet foglalkozni vele.
Elyndra egy másik részén a reggeli nyüzsgés már valamivel csendesebbé vált.
Egy kisebb kávézóban halk zene szólt, miközben a pult mögött egy fiatal szőke lány szorgosan készítette egymás után a rendeléseket. Nyra letette az elkészült kávét a pultra, majd egy mosollyal az éppen érkező vendég felé fordult. Odakint az emberek tovább siettek a dolgukra, odabent azonban kellemes meleg és frissen őrölt kávé illata töltötte be a helyiséget. A kávézó nem volt túl nagy, de annál barátságosabb. A világos falakat egyszerű, pasztellszínű dekorációk díszítették, az ablakok mellett pedig néhány kisebb asztal kapott helyet. A pult mögött kávégépek sorakoztak, mellettük gondosan elrendezett bögrék és poharak. A helyiség egyik falán egy nagy krétatábla hirdette az aznapi kínálatot. A polcokon különféle kávék, teák és sütemények sorakoztak. A hatalmas üveg ablakokon keresztül beáradó napfény pedig kellemesen megvilágította a helyet. A környéken ez volt a legolcsóbb kávézó, így sok vendég fordult meg egy nap. A törzsvendégeket pedig már minden dolgozó névről ismerte. Egy üzletember lépett be a kávézóba. Sötétkék öltöny, hozzá passzoló nadrág, fekete nyakkendő. A pulthoz lépett, majd ránézett a szőkeségre.
– Szia, Nyra. Te már megint itt?
– Én mindig. – nevetett fel a lány – A szokásos?
– Ahogy mindig. – bólintott a férfi, majd oda nyújtotta a lánynak a pénzt. Nyra elvette a pénzt, majd a kasszába tette. Már fordult is a kávégép felé, hogy elkészítse a férfi megszokott rendelését. A férfi a terem egyik ablak melletti asztalához sétált, és helyet foglalt. Nem szokták kivinni a rendeléseket a vendégeknek, de ő már régóta járt oda. Sokszor órákat töltött a kávézóban. Nyra óvatosan a csészealjra tette a csészét, majd megindult az ablak melletti asztalhoz. Mr. Bowman időközben elővette notebookját, s nekilátott a napi teendőinek. A szőkeség letette elé a kávét. Visszasétált a pulthoz, ám hirtelen valami furcsán pillantott meg. A hatalmas ablakon keresztül beáradó napfény érdekesen csillant meg a férfi kávéscsészéjén. Egy pillanatra különös, aranyló fény csillant meg. Nyra megtorpant. A csillogás pillanatok alatt elillant. A lány egy ideig még bámulta a csészét, majd megrázta fejét és folytatta munkáját.
Délután két óra.
A kávézó lassan elcsendesedett. A reggeli rohanás már rég elmúlt, a vendégek száma is megfogyatkozott. Nyra letette a kötényét, majd még egyszer végignézett a pulton. A műszakja véget ért. Elköszönt a kollégáitól, felvette a kabátját, majd kilépett a kávézó ajtaján. Odakint a délutáni napfény már egészen más szögben világította meg Elyndra utcáit. A szőkeség lassan végig sétált az utcán. A délelőtti tömeghez képest jóval kevesebben tartózkodtak az utcákon. Megállt egy kirakat előtt, majd egy pillanatra elgondolkodott. Egy idős néni boltja előtt állt meg. Az üzlet tele volt festményekkel, vásznakkal, különféle kellékekkel és antik tárgyakkal. A hatalmas üvegen keresztül különféle festményeken akadt meg a szeme. Az egyik különösen megtetszett neki. Egy világos, szinte ragyogó festményen. Egy táj volt rajta, a felhők között pedig aranyszínű sugarak törtek át. Nyra egy ideig bámulta a képet. Tekintete a bent ücsörgő idős nénire tévedt. Elmosolyodott, majd integetni kezdett neki. A nő viszonozta az integetést. A szőkeség tovább indult és élvezte a friss levegőt. Nem sietett, a műszak után jól esett neki egy lassú séta. Lassan elérte kedvenc parkját, ami egy eldugott részén volt a városnak. Nem túl sokan jártak ide, nyugodt hely volt. A hatalmas fák lombjai kellemes árnyékot vetettek a sétányokra. Nyra lassan végig sétált a parkon. Élvezte a csendet és a friss levegőt, miközben a napfény időnként átszűrődött a lombok között. Végül leült az egyik padra és hátradőlt. Nyra néhány percig csak csendben ült. A levelek halk susogása és a távolból érkező városi zaj teljesen elmosódott körülötte. Lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Bedugta fülébe a fülhallgatót, majd Melanie Martinez régebbi számait kezdte hallgatni. Egy enyhe szellő végigfutott a parkon, megmozdítva a fák lombjait. Néhány falevél lassan a földre hullott. Nyra kinyitotta a szemét, és az egyik lehulló levelet kezdte figyelni. A levél azonban nem esett le. Egy pillanatra megállt a levegőben. Nyra pislogott egyet. A következő másodpercben a levél tovább zuhant, és puhán a földre hullott. A lány értetlenül nézett utána. Megrázta a fejét, majd hátradőlt a padon. Úgy döntött, nem foglalkozik vele. Lehunyta a szemét és ismét a zenére koncentrált. Nyra néhány percig csendben élvezte a zenét. Aztán kinyitotta a szemét, és a táskájába nyúlt. Egy kisebb füzetet és ceruzát húzott elő. Az ölébe tette a füzetet, majd rajzolni kezdett. A park egyik öreg fáját választotta témának. Nem sietett, lassú, apró mozdulatokkal formálta a vonalakat. Időnként felnézett a fára, majd visszatért a rajzhoz. A napfény átszűrődött a lombok között és aranyszínű foltokat festett a papírra. Nyra elmosolyodott. Valamiért mindig szeretett itt rajzolni. Nyra tovább dolgozott a rajzon, teljesen belemerülve a részletekbe. A ceruza hegye halkan sercegett a papíron. Néhány perc múlva apró léptek neszét hallotta maga mellett. Felnézett. Egy kislány állt a pad közelében, és kíváncsian figyelte a rajzot. Nyra elmosolyodott, majd kissé megemelte a füzetet, hogy jobban lássa. A gyermek közelebb lépett. A szőkeség visszanézett a rajzára, majd folytatta a munkát. A kislány végül vigyorogva elszaladt mellőle, vissza anyukájához. Nyra pedig összepakolta a cuccait és haza indult.
A délutáni nap lassan ereszkedni kezdett Elyndra felett. A város tovább élte megszokott életét, mit sem sejtve arról, hogy valami lassan megváltozni készülődött.
