Októberi Borzongás II.

5 sorozat a sötétebb estékhez

Sziasztok baglyocskák!

Elérkezett végre a kedvenc időszakom. Egyre hamarabb sötétedik, odakint lehűl a levegő, hajnalban pedig leszáll a köd. Hamarosan itt a kedvenc ünnepünk is, a Halloween. Faraghatunk tököket, kidíszíthetjük a házat pókokkal és felmatricázhatjuk az ablakokat apró denevérekkel. Tökéletes időszak ez egy jó kis horrorhoz. Ha épp nem olvassuk, akkor nézhetjük is. Elhoztam nektek az 5 kedvenc sorozatomat, amiket én is mindenképp újra nézek ebben az időszakban.

· ☾ ·

The Haunting of Hill House

Kezdjük egy olyan sorozattal, amely szerintem szinte kötelező darab minden horrorfannak.

A The Haunting of Hill House egy család történetét meséli el, akik gyerekkorukban egy különös, régi házban éltek. A házban töltött idő olyan eseményeket hozott magával, amelyek hosszú évekkel később is hatással vannak mindannyiuk életére. A sorozat egyik legjobb része, hogy nem csupán a klasszikus értelemben vett ijesztgetésre épít. A szellemek és természetfeletti jelenségek mellett nagyon fontos szerepet kap a család múltja, a veszteség, a trauma és az, hogy hogyan próbálnak együtt élni azzal, amit átéltek. Na és persze ott van maga a Hill House is... egy olyan hely, ahová nem szívesen lépne be az ember, akkor sem ha fizetnek érte.

Ha egy igazán erős és sötét horrorra vágysz, ezt a sorozat mindenképp neked ajánlom.

The Haunting of Bly Manor

A Bly Manor ugyanúgy Mike Flanagan sorozata, mint a Hill House, mégis egészen más élményt ad. A történet egy fiatal au pairről szól, aki egy vidéki angliai birtokra érkezik, hogy két gyerekre vigyázzon. A Bly Manor azonban korántsem olyan békés hely, mint amilyennek elsőre tűnik. A sorozat lassabban építkezik, és sokkal inkább a karakterekre, az érzelmekre, a veszteségre és az emlékekre helyezi a hangsúlyt. Természetesen itt is vannak szellemek és hátborzongató pillanatok, de a történet ennél sokkal többről szól. Talán pont ezért illik bele egy csendes, esős októberi estébe. Nem feltétlenül az a sorozat, amitől folyamatosan sikítani fogunk, viszont a hangulata könnyen velünk marad még azután is, hogy véget ért egy-egy epizód.

The Fall of the House of Usher

Ha szeretitek a gótikus hangulatot, a családi titkokat és Edgar Allan Poe világát, akkor The Fall of the House of Usher tökéletes választás lehet. A történet középpontjában az Usher család áll, akik kívülről nézve elképesztően sikeresek és gazdagok. A háttérben azonban rengeteg sötét titok húzódik, és ahogy elkezdenek egymás után történni a megmagyarázhatatlan és tragikus események, egyre inkább úgy tűnik, hogy valami nagyon nincs rendben. A sorozat számomra leginkább a hangulatával tudott megfogni. Sötét, elegáns, gótikus és közben végig ott van benne az a kellemetlen érzés, hogy tudjuk: ennek nem lehet jó vége.

Ha szeretitek Poe történeteinek világát, ezt különösen érdemes elővenni októberben.

Zárójeles megjegyzés: Ebből a sorozatból csináltam régebben a Youtube csatornámra videót, be fogom ide szúrni, hátha kedvet kaptok még inkább a sorozathoz. (+ egy kis önreklám)

Something Very Bad Is Going to Happen

Már a címe is elég egyértelmű üzenetet küld: valami nagyon rossz fog történni.

A történet egy esküvő körüli eseményekre épül, és már az elejétől kezdve ott van a levegőben az érzés, hogy valami nincs rendben. Ahogy haladunk előre, egyre több furcsa és nyugtalanító dolog történik, miközben próbáljuk összerakni, hogy pontosan mi is vezetett el idáig. Ha azokat a horrorokat szeretitek, amelyek nem feltétlenül mindent mondanak ki azonnal, hanem inkább fokozatosan keltenek bennünk egyre nagyobb feszültséget, akkor szerintem érdemes adni neki egy esélyt.

És valljuk be... októberben már önmagában az is elég jó program, ha bekapcsolunk egy sorozatot, amelynek a címe szerint valami nagyon rossz fog történni.

The Midnight Club

Végül pedig jöjjön egy kicsit másfajta történet.

A The Midnight Club egy különleges hospiceházban élő fiatalok története. A szereplők minden este összegyűlnek, és rémtörténeteket mesélnek egymásnak. Ezek a történetek azonban idővel egyre jobban összekapcsolódnak a saját életükkel és félelmeikkel. A sorozatban természetesen megtalálható a horror és a természetfeletti vonal, de közben nagyon fontos szerepet kapnak a karakterek, a barátságok, a félelmek és az elmúlás gondolata is.

A The Midnight Club emiatt szerintem azoknak lehet jó választás, akik nem kizárólag a jumpscare-ek miatt néznek horrort, hanem szeretik azt is, amikor egy történetnek érzelmi oldala van. És mi lehetne októberibb annál, mint amikor egy csapat fiatal esténként rémtörténetekkel szórakoztatja egymást?

Zárásképpen

Októberben végre hivatalosan is szabad egy kicsit jobban félni. Gyújtsatok meg egy gyertyát, készítsetek be valami finomat, húzzátok magatokra a legmelegebb takarót, és indulhat is a borzongás. Akár egy régi kedvencet néznétek újra, akár valami újat keresnétek, remélem, ez az öt sorozat meghozza a kedveteket egy igazán sötét októberi estéhez.

Boldog Halloweent és kellemes rettegést!

Trinity: Negyedik fejezet

Sziaaasztok! Meghoztam a negyedik részét is a történetnek. Kicsit megcsúsztam vele, magánélet.. fúj. Készülök egy halloweeni hosszabb novellával is, azt majd október végén fogom kitenni a blogra. Majd hozok róla egy kis tájékoztatót nem sokára. Addig is jó olvasást és remélem ez a rész is tetszeni fog. 

A Broken Chain hátsó helyiségében csend honolt. Lavender az egyik szék mellett állt, tekintetét továbbra is az eszméletlen lányra szegezve. Orchis mozdulatlanul feküdt a kanapén. Légzése lassú és egyenletes volt, mintha egyszerűen csak mélyen aludna. Csakhogy Lavender pontosan tudta, hogy ez nem egy egyszerű ájulás. Az előző este óta egyetlen kép nem hagyta nyugodni. A vörös hajú lány. Az árnylény. A vörös energia. És most itt feküdt előtte ugyanaz a lány. Lavender lassan leült a kanapé szélére. Néhány másodpercig csak figyelte Orchis arcát. A lány sápadt volt, haja rendezetlenül omlott a vállára. Az arca fáradtságról árulkodott.

– Ki vagy te...? – suttogta Lavender. Válasz természetesen nem érkezett. A nő hátradőlt, majd tekintete ismét Orchis kezére siklott. Semmi. A vörös fény eltűnt. Mintha soha nem is létezett volna. Lavender lassan összeráncolta a homlokát. Az előző este még ő maga sem értette, mi történik vele. Az a látomás teljesen más volt, mint bármi, amit korábban tapasztalt. Nem egyszerű megérzés volt. Nem egy rövid villanás. Valódi helynek érződött. Valódi veszélynek. És most az a lány, akit ott látott, itt feküdt előtte.  Lavender tekintete ismét Orchis kezére siklott. Egy ideig csak nézte az ujjait, aztán lassan közelebb hajolt. Valami arra késztette, hogy újra megérintse. Talán a kíváncsiság. Talán az érzés, hogy az előző este látottaknak köze van ehhez a lányhoz. Vagy egyszerűen csak választ akart. Óvatosan Orchis kézfejére tette az ujjait. A világ azonnal megváltozott. Lavender egy pillanat alatt elvesztette a kapcsolatot a helyiséggel. Nem hallotta többé a bár tompa zaját, nem érezte maga alatt a kanapé szélét. Mintha valaki egyszerűen kirántotta volna abból a valóságból, amelyben néhány másodperccel korábban még állt. A szemei előtt fény villant.  Aztán egy város jelent meg. Lavender döbbenten nézett körül. Keskeny, macskaköves utcák húzódtak előtte, két oldalukon magas, különös épületekkel. A falakat indák és ismeretlen növények futották be, az ablakokból meleg fény szűrődött ki. Az utcák fölött apró, lebegő fénygömbök világították meg az utat, miközben a távolban hatalmas hegyek emelkedtek a sötét égbolt fölé. Az egész hely egyszerre volt ismeretlen és furcsán ismerős. Lavender megfordult. A város szívében egy hatalmas, fekete kőből épült torony magasodott az ég felé. A csúcsát vöröses fény ölelte körbe, mintha maga az épület pulzált volna. Aztán valami elrepült fölötte. Lavender ösztönösen felnézett. Egy hatalmas szárnyas lény szelte át az eget. Sárkány. A nő hátrált egy lépést.

– Mi a... 

A hangja azonban nem jutott el sehová. A látomás tovább mozdult. Most egy másik helyen állt. Egy hatalmas, ködbe burkolózó erdő szélén. A fák között halvány kék fény derengett, a levegőben pedig valami különös, vibráló energia lüktetett. Valaki állt az erdőben. Lavender csak a körvonalait látta. A következő pillanatban vörös fény csapott fel. A látomás megremegett. Lavender egyetlen pillanatra meglátta Orchist. Nem úgy, ahogy most feküdt előtte, hanem állva, egy ismeretlen helyen. A haja körül vörös fény kavargott, a szemei pedig izzottak. Aztán egy hang szólalt meg.

– Noctis...

Lavender összerezzent. A következő pillanatban minden eltűnt. Hirtelen ismét a Broken Chain hátsó helyiségében találta magát. Elrántotta a kezét Orchiséról és kapkodva szívta be a levegőt. Néhány másodpercig mozdulatlanul ült. A szíve vadul vert. Tekintete Orchisra siklott. A lány továbbra is eszméletlenül feküdt a kanapén. Lavender lassan lenézett a saját kezére.

– Noctis... – suttogta. Nem tudta, mit jelentett a szó. Nem tudta, hol van az a hely. De valami mélyen benne azt súgta, hogy nem véletlenül látta. Pár órával később Orchis magához tért. Először csak a szemhéja rebbent meg, majd lassan kinyitotta a szemét. Tompa fájdalom lüktetett a fejében, a teste pedig nehéznek érződött, mintha órák óta mozdulatlanul feküdt volna. Néhány másodpercig csak a plafont bámulta, aztán hirtelen felült. A mozdulat túl gyors volt. A világ azonnal megfordult körülötte, és Orchis a halántékához kapva görnyedt előre. Kapkodva próbált levegőt venni, miközben az elmúlt órák emlékei töredékesen törtek felszínre. Zene. Fények. Idegen arcok. Aztán sötétség. És valami a sötétségben. Orchis szemei kitágultak. Hátrébb húzódott a kanapén, tekintete végigpásztázta a helyiséget. A sarokban álló árnyékokra, az ajtóra, majd a körülötte lévő üres térre nézett, mintha attól tartana, hogy valami bármelyik pillanatban előbukkanhat.

– Nyugalom – szólalt meg Lavender. Orchis összerezzent. Csak ekkor vette észre a helyiség másik oldalán ülő nőt. Egy ideig mozdulatlanul figyelte, majd lassan körbenézett. Nem ismerte fel a helyet. Megpróbált felállni, de a lábai megremegtek alatta. Lavender ösztönösen megmozdult felé, Orchis azonban azonnal hátrált egy lépést. A félelem szinte azonnal eltűnt az arcáról, helyét valami keményebb, bizalmatlanabb kifejezés vette át. Lavender megállt. Orchis lassan a saját kezére nézett. Ujjai még mindig remegtek. Ahogy ökölbe szorította őket, egy halvány vörös fény derengett fel a bőre alatt. Csak egyetlen pillanatra. Aztán eltűnt. Orchis ledermedt. Lavender is látta. Egyikük sem szólalt meg. A csendben csak a bár távoli zaja szűrődött be a falakon keresztül. Orchis tekintete lassan Lavenderre emelkedett. Látszott rajta, hogy ő maga sem érti, mi történt, de az arcán megjelenő rémületből Lavender egyre biztosabb lett benne, hogy ez a lány sokkal többet tud annál, mint amennyit elárul. És ekkor Lavendernek ismét eszébe jutott a látomás. A város. A fekete torony. A sárkány az égen. A vörös fény. És a név, amely még mindig ott visszhangzott a fejében.

– Noctis... – szólalt meg végül Lavender. Orchis tekintete azonnal ráemelkedett. A név hallatán furcsa érzés járta át. Ismerte. Nem tudta honnan, de már hallotta valahol. Többször is. Álmokban. Egy ideje ugyanaz az álom tért vissza hozzá újra és újra. Egy erdő. Egy keskeny ösvény. A fák között megbúvó, elhagyatott kápolna. És valami a kápolna mélyén, amit soha nem tudott elérni. Egy átjáró, amely mögött mindig ugyanaz a különös világ húzódott. Noctis. Orchis lassan elfordította a tekintetét.

– Honnan tudod ezt a nevet? – kérdezte halkan.

– Láttam.

Orchis visszanézett rá. Lavender néhány pillanatig hallgatott, majd elmondta, amit látott. A várost, a különös épületeket, a fekete tornyot és a sárkányt az égen. Orchis egyre figyelmesebben hallgatta, és ahogy Lavender beszélt, a saját álmai képei kezdtek összekeveredni azzal, amit a nő leírt. Aztán Lavender megemlítette az erdőt. Orchis megfeszült.

– Milyen erdőt?

– Ködös volt. Valami kékes fény derengett a fák között.

Orchis nem válaszolt. A szíve gyorsabban kezdett verni.

– Volt ott egy kápolna? – kérdezte végül. Lavender elhallgatott.

– Nem láttam.

Orchis lassan kifújta a levegőt. Nem tudta, mitől félt jobban. Attól, hogy Lavender valóban látta ugyanazt, amit ő hónapok óta álmodott, vagy attól, hogy az egész talán soha nem is volt álom.

– Én már láttam ezt a helyet – mondta végül. – Sokszor.

Lavender tekintete megváltozott.

– Álmokban.

Orchis bólintott.

– Mindig ugyanaz. Az erdő, a kápolna... és egy ajtó vagy átjáró odalent. Soha nem tudtam kinyitni. Lavender közelebb lépett hozzá.

– És mi van mögötte?

Orchis lassan megrázta a fejét.

– Nem tudom.

Egy pillanatra mindketten csendben maradtak. Orchis azonban már tudta, hogy valami megváltozott. Ha Lavender valóban látta Noctist, akkor talán az álmai sem egyszerű álmok voltak. Talán az átjáró valóban létezett. Lavender lassan visszaült a székre. A helyiségben ismét csend lett, de egyikük sem tudott úgy tenni, mintha az elmúlt percek nem történtek volna meg. A nő fejében egymást követték a kérdések. Az árnylény, a vörös energia, a látomás, Noctis és most az erdei kápolna. Túl sok minden kapcsolódott egymáshoz ahhoz, hogy egyszerű véletlen legyen. Orchis közben némán ült a kanapén. Tekintete a padlóra szegeződött, miközben próbálta felidézni az előző este eseményeit. Az emlékek töredezetten tértek vissza. A bár fényei, a hangos zene, az emberek körülötte, majd az a különös érzés, hogy valami figyeli. Ezután már csak sötétség maradt. És az árnyék. Orchis összeszorította az állkapcsát. Nem akart arra gondolni, amit látott, mégis újra és újra ugyanaz a kép jelent meg előtte. A vörös fény. A lény, amely úgy mozgott a sötétségben, mintha nem is a világ része lenne. Aztán az a furcsa érzés, amely közvetlenül azelőtt kerítette hatalmába, hogy elvesztette az eszméletét. Lenézett a kezére. A vörös fény már nem volt ott, de az emléke még mindig túl élénken élt benne. Lavender közben továbbra is őt figyelte. Nem tudta, hogy Orchis mennyit hallgat el előle, és azt sem, hogy egyáltalán képes-e válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek benne egyre csak gyűltek. Egy dologban azonban biztos volt: ami tegnap este történt, nem ért véget azzal, hogy Orchis elvesztette az eszméletét. Sőt, talán akkor kezdődött igazán. A nő tekintete ismét a lány kezére siklott, majd az ablak felé fordult. Odakint már besötétedett. A Broken Chain fényei visszatükröződtek az üvegen, mögöttük azonban csak az éjszaka sötétje húzódott. Lavendernek akaratlanul is eszébe jutott az erdő. A köd. A kékes fény. És az a hely, amelyet Orchis hónapok óta csak álmokból ismert. Egy elhagyatott kápolna. Talán nem is az volt a kérdés, hogy az átjáró létezik-e. Hanem az, hogy miért éppen Orchis álmodik róla.

– Nézzük meg. – hangzott a semmiből az ötlet. Lavender egy pillanatra maga sem hitte el, amit mondott.

– Micsoda? – a vörös hajú lány szemei kikerekedtek. – A kápolnát?

– Igen. Keressük meg. – felelte Lavender – De előbb… adok neked tiszta ruhát és letusolhatsz nálam. – tette hozzá, majd a kezét nyújtotta Orchisnak. A lány arcán egy apró, fáradt mosoly jelent meg, majd megragadta Lavender kezét.

Nyra aznap este egyedül sétált a város szélén. Nem volt különösebb célja, egyszerűen csak szüksége volt egy kis csendre. Az utóbbi napokban valami nyugtalanította, bár képtelen lett volna megmondani, pontosan mi. Folyton ott motoszkált benne egy megmagyarázhatatlan érzés, mintha valami közeledne felé, vagy talán ő közeledne valamihez. Próbálta elhessegetni a gondolatot, de nem sikerült. Ahogy a város fényei lassan elmaradtak mögötte, Nyra nagyot sóhajtott. A csend eleinte megnyugtatta, most azonban hirtelen túl nagynak tűnt körülötte. A távolból még hallatszott néhány autó zúgása, aztán az is egyre halkabb lett. Már majdnem visszafordult, amikor valami megmozdult a fák között. Nyra megtorpant. A szíve egy pillanatra kihagyott, és ösztönösen hátrébb lépett. Egy halvány fény derengett az erdő mélyén. Nem olyan volt, mint egy utcai lámpa vagy egy távoli ház fénye. Lágy, aranyló ragyogás szűrődött át a fák között, különös módon mégis úgy tűnt, mintha nem világítaná meg maga körül a környezetet. Nyra értetlenül nézte.

– Ez meg mi...? – suttogta maga elé. Nem kapott választ. Néhány másodpercig csak állt, miközben egyre erősebben érezte a késztetést, hogy közelebb menjen. A józan esze azt súgta, forduljon vissza. Nem volt semmi keresnivalója az erdőben sötétedés után. Mégis képtelen volt levenni a tekintetét a fényről. Valami ismerős volt benne. És éppen ettől lett igazán nyugtalanító. Nyra lassan közelebb lépett. A mellkasában egyre gyorsabban vert a szíve. Minden egyes lépés után azt várta, hogy a fény eltűnik, és rájön, hogy csak a szeme játszott vele. De nem tűnt el. Amikor már majdnem elérte az erdő szélét, a fény hirtelen kialudt. Nyra ledermedt.

– Ne... - A szó alig hallhatóan hagyta el az ajkát. Egy pillanatig csalódottság és megkönnyebbülés keveredett benne. Talán tényleg csak képzelődött. Talán egyszerűen túl fáradt volt. Aztán a fény újra felderengett. Ezúttal sokkal közelebb. Nyra szemei elkerekedtek. Hátrébb lépett, de közben valami furcsa melegség járta át a tenyerét. Lenézett rájuk. Ujjai között halvány aranyló fény derengett, olyan gyengén, hogy szinte azonnal eltűnt. Nyra visszatartotta a lélegzetét. A félelem most már egyértelműen felülírta a kíváncsiságát. Mégis tudta, hogy követnie kell. Nem értette, miért. Nem tudta, ki vagy mi hívja magához. Csak azt érezte, hogy ha most visszafordul, valami olyasmit hagy maga mögött, aminek talán soha többé nem talál a nyomára. Nyra lassan belépett az erdőbe. Az első lépés után a város minden hangja eltűnt mögötte. A második után a fény ismét megjelent a fák között. Ezúttal nem messze előtte. Hanem egyenesen az ösvényen. Mintha pontosan tudná, merre kell mennie. Nyra nyelt egyet, majd bizonytalanul elindult utána. Nyra lassan haladt előre. Minden egyes lépéssel egyre távolabb került a várostól, és egyre inkább úgy érezte, mintha valami másik világba lépett volna. A fák sűrű lombkoronája szinte teljesen eltakarta az eget, a köd pedig bokáig kúszott fel a lábai körül. A különös fény időnként eltűnt a szeme elől, majd néhány méterrel arrébb ismét felvillant. Nyra minden alkalommal összerezzent, amikor meglátta. Már nem tudta eldönteni, hogy fél-e tőle, vagy inkább megnyugtatja a jelenléte. Egy idő után azonban valami más is feltűnt neki. A csend. Túl nagy volt. Nyra megállt, és lassan körbenézett. Egyetlen madár sem énekelt. Nem hallotta az ágak között mozgó állatokat, a szél susogását sem. Mintha az egész erdő visszatartotta volna a lélegzetét. Aztán valami megzörrent mögötte. Nyra hirtelen megfordult. Semmit sem látott. A szíve vadul vert. Egy pillanatig csak állt, tekintetét a sötét fák között járatva. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy csak egy állat lehetett, de valami mélyen benne mást súgott. A fény ekkor ismét felvillant előtte. Nyra összerezzent, majd lassan visszafordult. A ködön túl lassan egy sötét épület körvonalai rajzolódtak ki. Nyra megtorpant. Először csak egy magas, repedezett falat látott, amely szinte beleolvadt az erdő feketeségébe. Ahogy közelebb lépett, egyre több részlet bontakozott ki előtte. Egy kápolna. De valami hátborzongató volt benne. A keskeny, csúcsíves ablakok üresen tátongtak a falakban, üvegeik már rég kitörtek. A kövek között vastag, fekete indák kúsztak végig, néhol úgy fonva körbe az épületet, mintha lassan megfojtanák. A tető egy része beszakadt, a megmaradt gerendák pedig ferdén meredtek az ég felé. A bejárat fölött egy régi kőből faragott kereszt lógott félrebillenve, egyik része letörve. Nyra akaratlanul is hátrébb lépett. A kápolna körül nem nőtt fű. Mintha a föld is kerülte volna. A köd sűrűbben kavargott az épület falainál, és időnként úgy tűnt, mintha lassan végigkúszna a köveken. A levegő hirtelen hidegebbé vált, Nyra pedig megborzongott. Nem egyszerűen a hidegtől. Valamiért úgy érezte, hogy figyelik. A kápolna sötét ablakai üres szemekként meredtek rá. Nyra nyelt egyet, és megpróbálta elfordítani a tekintetét, de képtelen volt rá. Minél tovább nézte, annál erősebb lett benne az érzés, hogy már látta ezt a helyet valahol. Pedig tudta, hogy soha nem járt itt. Legalábbis... nem emlékezett rá. A bejárati ajtó félig nyitva állt. A sötét résen túl semmit sem lehetett látni. Nyra egy pillanatig csak állt előtte. Minden ösztöne azt kiáltotta, hogy menjen vissza. Hogy forduljon meg, fusson ki az erdőből, és felejtse el, hogy valaha is látta ezt a helyet. Aztán a tenyere ismét felizzott. Az aranyló fény most már sokkal erősebben derengett az ujjai között. És odabentről válasz érkezett. Egyetlen halvány, vöröses villanás. Nyra szemei elkerekedtek. A kápolna sötétjében valami megmozdult. Nyra egész teste megfeszült. Már éppen hátrébb lépett volna, amikor az erdő felől hirtelen ágak reccsenését hallotta. Megfordult. A hang egyre közelebbről érkezett. Lépések. Nyra szíve hevesen vert. Az aranyló fény újra fellobbant a tenyerében, ezúttal sokkal erősebben. Ösztönösen védekező állást vett fel, tekintetét pedig a ködben mozgó árnyakra szegezte. Valaki közeledett. Aztán még valaki. A sűrű köd lassan kettévált, és két alak bukkant elő a fák közül. Nyra hátrébb lépett. Nem ismerte őket. Az egyikük egy rózsaszín hajú nő volt, aki láthatóan valamit keresett. Mellette egy vörös hajú lány haladt, aki azonban abban a pillanatban, hogy megpillantotta a kápolnát, hirtelen megtorpant. Nyra nem vette le róluk a szemét. Nem tudta, kik ezek, és azt sem, mit akarnak itt. Egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy talán ugyanazt keresik, amit ő. Lavender azonban már észrevette őt. Tekintete először Nyrára, majd a kezét körülölelő aranyló fényre siklott. A látomás emléke azonnal visszatért. Egy pillanatra ugyanazt az alakot látta maga előtt, akit akkor csak futólag érzékelt. Most már biztos volt benne. Ő volt az. Orchis közben mozdulatlanul állt. A kápolna látványa teljesen megbénította. A falak, a betört ablakok, a fekete indák, a félrebillent kereszt... Minden pontosan olyan volt, mint az álmaiban. A lány tekintete lassan végigjárta az épületet, miközben egyre erősebben szorította össze az ujjait. Nem álmodott. Ez a hely valóban létezett. Nyra közben még mindig védekezésre készen állt. Nem értette, miért nézi őt olyan furcsán a rózsaszín hajú nő és különösen nem tetszett neki, hogy egyikük sem mond semmit. A csend egyre nyomasztóbbá vált. Aztán Lavender tett egy óvatos lépést felé. Nyra azonnal hátrált. Az aranyló fény felizzott a kezében. Lavender megállt. Egyetlen mozdulattal sem próbált közelebb menni. Most először értette meg igazán, hogy Nyra semmit sem tud arról, ami körülöttük történik. És talán éppen ezért volt olyan rémisztő az egész. Három idegen állt egymással szemben egy elhagyatott kápolna előtt. Három különböző úton érkeztek ide. Mégis ugyanaz a hely vezette őket össze.

Trinity: Harmadik fejezet

Üdvözlet! Megérkezett a harmadik fejezet is! Vajon mit tartogat ez a rész a lányok számára? Jó olvasást hozzá! 

A nap már magasan járt, mikor Nyra lassan kinyitotta a szemét.  Egy darabig csak feküdt az ágyban és a plafont nézte. A szobát betöltötte a délelőtti fény, az ablakon beszűrődő napsugarak pedig lassan végigkúsztak a falon. Nyra fáradtnak érezte magát, pedig végre nem kellett sehová sietnie. Aznap szabadnapja volt, így nem kellett felkelnie az ébresztő hangjára, nem kellett rohannia a kávézóba és először hosszú idő után az egész délelőtt csak az övé volt. Oldalára fordult, majd egy halk sóhajjal magára húzta a takarót. Nem volt kedve még felkelni. Az elmúlt napok valahogy túl gyorsan követték egymást, és most jól esett volna egyszerűen csak semmit sem csinálni. A tegnapi furcsa dolgokon sem akart gondolkodni. Egyelőre legalábbis biztosan nem. Végül mégis kimászott az ágyból, mezítláb a fürdőszobába csoszogott, és megmosta az arcát. A tükörbe pillantva kissé kócos szőke haj nézett vissza rá. Megigazította néhány tincsét, aztán elmosolyodott saját magán.

– Remekül nézel ki, Nyra – motyogta, majd megrázta a fejét. – Egy szabadnap, erre is szükségem van. A konyhába érve kinyitotta a hűtőt, és néhány másodpercig csak nézte a polcokat. Semmi különösen izgalmas nem volt benne. Egy joghurt, néhány gyümölcs, egy kevés tej. Végül kivett egy doboz joghurtot, majd leült az asztalhoz. Telefonját maga mellé tette, de nem nyúlt hozzá azonnal. Élvezni akarta a csendet. Néhány perc múlva mégis megcsörrent a készülék. Nyra lustán odanyúlt érte, és a kijelzőre pillantott. Lisa üzent.

Ma tali?

Nyra elmosolyodott. Nem lepődött meg. Lisa egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy valaki a szabadnapját otthon, csendben töltse. Már éppen válaszolni akart, amikor újabb üzenet érkezett.

És ne mondd, hogy nincs kedved. Ismerlek.

Nyra halkan felnevetett. A telefon fölött egy darabig gondolkodott, majd bepötyögte a választ.

Délutánra ne tervezz semmit. Az estét meglátjuk.

Ez nálad igent jelent.

Nyra csak megforgatta a szemét, de a mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról. És egyelőre tényleg úgy tűnt, hogy ez csak egy átlagos, nyugodt szabadnap lesz. Nyra végül felállt az asztaltól, és visszament a szobájába. Felvette a kényelmesebb ruháit, magára kapott egy világos pulóvert és egy fekete nadrágot, majd mielőtt még meggondolhatta volna magát, felvette a cipőjét is. Nem akarta az egész szabadnapját otthon tölteni. Egy kis levegő most jól esett volna. Nem sokkal később már a park felé sétált. A nap kellemesen melegítette az arcát, a fák lombjai között pedig időnként átszűrődött a fény. A park most sokkal csendesebb volt, mint délután vagy este szokott lenni. Néhány ember sétált csak a környéken, egy idős férfi újságot olvasott az egyik padon, távolabb pedig egy kutyát sétáltató nő haladt el. Nyra lassan végigsétált a megszokott ösvényen, majd letért róla, és a fák közé indult. Nem igazán volt célja. Csak menni akart egy kicsit, élvezni a csendet, és megpróbálni nem gondolni arra, ami az elmúlt napokban történt. Ahogy elhaladt egy öreg fa mellett, valami különös mozdulatot vett észre a törzs tövében. Nyra megtorpant. Először azt hitte, csak egy madár vagy valamilyen kisebb állat bujkál ott. Aztán újra odanézett. A fa gyökerei között egy apró alak húzódott meg. Nem lehetett több néhány arasznyinál. Testét moha és apró levelek borították, mintha a körülötte lévő erdő egy darabja elevenedett volna meg. Nyra némán figyelte. A kis lény mozdulatlanul lapult a fa tövében, de a nagy, kíváncsi szemei egyenesen rá szegeződtek. Nyra lassan közelebb lépett.

– Szia...?

A lény meg sem mozdult. Nyra összehúzta a szemét. Most már egészen biztos volt benne, hogy nem egy állatot lát.

– Te meg mi vagy?

Abban a pillanatban a kis lény megmozdult. Mintha megijedt volna. A következő másodpercben pedig egyszerűen eltűnt. Nyra döbbenten pislogott a fa tövére. Egy pillanattal korábban még ott volt. Most viszont már csak a moha, néhány lehullott levél és a fa vastag gyökerei maradtak a helyén. Nyra lassan leguggolt és végigpásztázta a környéket. Semmi. Aztán egy pillanatra furcsa érzés futott végig rajta. Mintha valami még mindig figyelné. Felemelte a fejét, és körbenézett a fák között. Nem látott senkit. Csak a levelek rezdültek meg halkan a szélben. Nyra még néhány másodpercig ott maradt, aztán lassan felállt. Nem tudta, mit látott, de egyre kevésbé tudta elhinni, hogy az elmúlt napok furcsaságai egyszerű véletlenek lennének. Még néhány másodpercig a fa tövét nézte, majd végül elindult vissza az ösvény felé. Nem tudta hova tenni, amit látott. A kis lény képe újra és újra visszatért a gondolataiba, de hiába próbálta felidézni minden apró részletét, valahogy egyre bizonytalanabbnak tűnt az egész. Talán tényleg csak egy különös állat volt. Vagy a fények és az árnyékok játszottak vele. Egyelőre inkább nem foglalkozott vele. A park kijáratához érve elővette a telefonját. Lisa már többször is kereste, és újabb üzenetet is küldött neki. Nyra gyorsan válaszolt, hogy a parkban van, mire szinte azonnal megérkezett a válasz is. Lisa közölte vele, hogy hamarosan ott lesz, és Nyra már előre tudta, hogy ebből nehéz lesz egy egyszerű délutáni találkozást csinálni. Nem sokkal később valóban meglátta a barátnőjét a park bejárata felől közeledni. Lisa szokásához híven most is energikusan érkezett, és már messziről integetett neki. Amikor odaért, egy pillanatig végigmérte Nyrát, majd elégedetten elmosolyodott.

– Végre kimozdultál.

Nyra csak elmosolyodott, és elindult mellette. Jólesett, hogy Lisa ilyen természetesen tudta kizökkenteni a gondolataiból. Az elmúlt napok furcsaságai azonban még mindig ott motoszkáltak a fejében. A fény, ami aznap este körülvette a kezét, a különös dolgok, amiket azóta tapasztalt, és most az a kis, mohával borított lény is. Minden egyes alkalommal egyre nehezebb volt elhinnie, hogy mindez csak véletlen.

– Olyan csendes vagy – jegyezte meg Lisa néhány perc után.

– Csak gondolkodom. Lisa ránézett, de nem faggatta tovább. Inkább megfogta Nyra karját, és magával húzta a parkból kifelé. Nyra hagyta, hogy vezesse, és lassan ő is kezdett felengedni. Talán most tényleg szüksége volt arra, hogy egy kicsit ne a furcsa dolgokkal foglalkozzon. A parkból kilépve Lisa továbbra is maga mellett tartotta Nyrát, mintha attól félne, hogy barátnője az utolsó pillanatban mégis visszafordul. Néhány perc múlva elérték a főutcát, ahol a délelőtti csendet lassan felváltotta a város megszokott zaja. Autók haladtak el mellettük, a járdákon egyre többen sétáltak, a közeli üzletek pedig már nyitva voltak. Nyra közben kezdte elengedni a parkban történteket. Nem sikerült teljesen kivernie a fejéből a kis lényt, de ahogy Lisa mellett sétált, egyre kevésbé érezte fontosnak, hogy megfejtse, amit látott. Talán tényleg csak képzelődött. Az utóbbi napok után már azt sem tudta, mi számít normálisnak. Lisa végül egy kisebb kávézó előtt megállt, és az ajtó felé intett. Nyra kérdés nélkül követte. A hely kellemesen meleg volt, a levegőt frissen őrölt kávé és sütemény illata töltötte be. Leültek az ablak melletti asztalhoz, Lisa pedig szinte azonnal elővette a telefonját, hogy megnézze, mi történik a közösségi oldalakon. Nyra az ablakon keresztül figyelte az utcát. Most először érezte úgy az elmúlt napokban, hogy egy kicsit talán tényleg minden rendben van. Nem kellett dolgoznia, nem kellett rohannia, és nem kellett folyamatosan azon gondolkodnia, mi történik vele. Egy rövid időre egyszerűen csak Nyra lehetett.

A város másik részén eközben egészen másképp telt a délelőtt. A Broken Chainben már dél körül járt az idő. A délelőtti forgalom lassan elcsendesedett, a kocsma belsejét pedig csak néhány vendég beszélgetése és a háttérben halkan szóló zene töltötte be. Lavender a pult mögött állt, miközben egy poharat törölgetett, és időnként kinézett az ablakon. Az előző esti látomás óta azonban valami nem hagyta nyugodni. Hiába próbált úgy tenni, mintha már túl lenne rajta, újra és újra eszébe jutott a vörös hajú lány, a sötét helyiség és az az árnylény, amely egy pillanatra mintha egyenesen őt nézte volna. Lavender letette a poharat, majd egy pillanatra megtámaszkodott a pulton. Nem tudta, ki volt a lány, és azt sem, miért éppen ő látta meg. Egyetlen dologban azonban biztos volt: az a látomás nem véletlenül jelent meg előtte. A gondolataiból a bejárati ajtó nyílása zökkentette ki. Lavender felnézett, majd amikor meglátta, ki érkezett, az arcán halvány mosoly jelent meg. Az ajtó lassan bezárult a belépő férfi mögött. Lavender felismerte Rufust, aki a szokásos komótos tempójában indult a pult felé. A férfi a megszokott helye felé pillantott, majd végül leült az egyik székre. Lavender egy rövid pillantással végigmérte, aztán már nyúlt is egy pohárért. Rufus fáradtnak tűnt, mintha az előző éjszakát sem sikerült volna rendesen kialudnia. Lavender szó nélkül töltött neki egy italt, majd elé csúsztatta. A férfi egy halk biccentéssel megköszönte. Lavender visszatért a poharak törölgetéséhez, de a figyelme még mindig nem volt teljesen a kocsmában. Időnként Rufusra pillantott, miközben a látomás emléke újra és újra visszatért a gondolatai közé. A vörös hajú lány arca, a vörösen izzó energia és az a különös árnyék egyre nehezebben hagyta nyugodni. Rufus kortyolt egyet az italából, majd a pultra könyökölt.

– Rosszul aludtál?

Lavender egy pillanatra megállt a mozdulatban. Aztán halványan elmosolyodott.

– Valami olyasmi.

Rufus nem kérdezett tovább. Csak bólintott, és visszafordult az italához. Lavender pedig ismét kinézett az ablakon. Valahol odakint ott volt az a lány, akit soha életében nem látott, mégis úgy érezte, mintha már dolga lenne vele. Lavender továbbra is az ablakon keresztül figyelte az utcát. Az emberek jöttek-mentek, az autók egymás után haladtak el az úton, minden teljesen hétköznapinak tűnt. Mégis volt valami furcsa a levegőben. A nő lassan összehúzta a szemét. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha megváltozott volna körülötte a levegő. Nem volt hideg, mégis végigfutott rajta egy enyhe borzongás. Ugyanaz az érzés volt, amit a látomásban is érzett, amikor az árnylény megjelent. Lavender ösztönösen körbenézett a helyiségben. Rufus továbbra is nyugodtan üldögélt a pultnál, a néhány vendég pedig zavartalanul beszélgetett. Senki más nem reagált semmire. Az érzés néhány másodperc múlva eltűnt. Lavender még egy darabig mozdulatlanul állt, majd lassan kifújta a levegőt. Nem tudta, mi történt, és azt sem, hogy valóban érzett-e valamit, vagy csak a tegnapi látomás hatása játszott vele. Végül megrázta a fejét, és visszatért a munkájához. Csakhogy ezúttal már nem tudta olyan könnyen elhessegetni a gondolatot. Valami készülődött. Talán sokkal közelebb volt hozzá, mint gondolta.

Orchis még mindig a falnak támaszkodott, miközben próbálta rendezni a légzését. Szemei alatt sötét karikák jelentek meg, arca fáradt volt, egész teste pedig sajgott a kimerültségtől. Tegnap reggel óta nem aludt egyetlen percet sem. Miután elmenekült Marcus házából, nem mert hazamenni, és azt sem tudta volna elviselni, hogy visszatérjen hozzá. Inkább az utcán maradt. Az egész napot céltalanul töltötte. Egyik helyről a másikra sodródott, néha leült egy padra, máskor egy csendesebb utcában húzódott meg. Amikor besötétedett, akkor sem keresett magának másik helyet. Nem mert senkihez közeledni, és nem tudta, kiben bízhatna. Az éjszakát is az utcán töltötte, miközben újra és újra Marcus arcát látta maga előtt. Mire elérkezett a következő délelőtt, Orchis már alig érezte a lábait. Fáradt volt, éhes és teljesen összezavarodott. Dél körül mégis elindult. Nem volt konkrét úti célja, egyszerűen csak menni akart valahová, ahol egy rövid időre elfelejtheti mindazt, ami történt. Sokáig céltalanul sétált, mígnem egy ismerős épület rajzolódott ki előtte. A Broken Chain. Orchis megtorpant az utca túloldalán. Nem tudta, miért éppen ide hozta a lába. Nem is emlékezett rá, hogy tudatosan ezt a helyet választotta volna. Mégis volt benne valami furcsa érzés, mintha valami láthatatlan erő lassan ebbe az irányba terelte volna. Néhány másodpercig csak az épületet figyelte, majd lassan átkelt az úton. Benyomta az ajtót és belépett. A pult mögött Lavender éppen egy poharat törölgetett. Amikor felnézett, és meglátta a vörös hajú lányt, egy pillanatra teljesen megdermedt. Lavender és Orchis néhány másodpercig csak nézték egymást. A nő nem tudta levenni a tekintetét a vörös hajú lányról. Ugyanazt az arcot látta maga előtt, amelyet az előző este a látomásában is megpillantott. A vöröses-bordó haj, a tekintet, az ismerős vonások. Nem lehetett tévedés. Orchis közben mozdulatlanul állt az ajtó közelében. Fáradt tekintete végigfutott a termen, majd visszatért Lavenderre. Nem értette, miért nézi őt ennyire a pult mögött álló nő, de már túl kimerült volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon. Egy pillanatig még próbált megállni a lábán, aztán hirtelen megszédült. A körülötte lévő helyiség mintha lassan elmosódott volna. Orchis megkapaszkodott az ajtó melletti falban, de az ujjai hamar lecsúsztak róla. Lavender azonnal megmozdult.

– Hé!

Orchis azonban már nem hallotta. A lány teste egyszerűen összerogyott és a következő pillanatban eszméletlenül zuhant a padlóra. Lavender sietve megkerülte a pultot és odalépett hozzá. Letérdelt mellé, majd óvatosan megérintette a vállát.

– Hé... hallasz engem?

Orchis nem válaszolt. Lavender arcáról lassan eltűnt a meglepettség. Most már biztosan tudta, hogy nem véletlenül látta azt a lányt a látomásban. Nem tudta, mi történt vele, vagy mi elöl menekült, de egy dologban biztos volt. Segítenie kellett rajta. Rufus ekkor felállt a helyéről és odalépett hozzájuk. Lavender még mindig Orchis mellett térdelt, egyik kezével a lány vállát próbálta megtámasztani.

– Segítsek?

Lavender bólintott. A férfi lehajolt, majd óvatosan felsegítették a vörös hajú lányt. Orchis továbbra sem tért magához, teste teljesen elernyedt. Lavender és Rufus lassan a hátsó helyiség felé vitték, ahol lefektették az egyik kanapéra. Lavender betakarta, majd néhány pillanatig csak állt mellette. Orchis arca sápadt volt, légzése azonban egyenletesnek tűnt. A nő tekintete végigfutott rajta, miközben próbálta megérteni, hogyan került hozzájuk a lány. Ekkor valami halvány fény derengett fel Orchis keze körül. Lavender azonnal közelebb hajolt. A vöröses fény csak egy pillanatra jelent meg az ujjak között, majd olyan gyorsan tűnt el, mintha ott sem lett volna. Lavender megdermedt. Pontosan ugyanezt a fényt látta a látomásában. Lassan felegyenesedett és tekintetét Orchis arcára szegezte. Most már nem lehetett kétsége afelől, hogy az előző esti látomás és a lány között kapcsolat van. A kérdés már csak az volt, hogy miért éppen őt vezette ide.

Trinity: Második fejezet

Üdvözlet! Meg is hoztam a harmadik fejezetet! Ebben a részben tovább folytatódik a történet, és a lányokhoz is egyre közelebb kerülnek a furcsa események. Jó olvasást hozzá!

A reggeli napfény lassan beragyogta Marcus házának verandáját. A környék még csendes volt, az utcán csak néhány autó haladt el. A férfi álmosan lépett ki a bejárati ajtón, egyik kezében egy bögre kávéval. Már éppen a verandán álló asztalhoz indult volna, amikor valamin megakadt a szeme. A veranda másik oldalán álló hintaszék lassan mozgott előre-hátra. Marcus összeráncolta a homlokát. Közelebb lépett. A hintaszékben Orchis ült. A vörös hajú lány mélyen aludt, fejét oldalra billentve a szék támlájának döntötte. Fekete pulóvere még mindig rajta volt, haja kissé kócosan omlott az arcába. Úgy tűnt, teljesen kimerült. Marcus néhány másodpercig csak állt előtte.

– Orchis?

A lány meg sem mozdult. Marcus letette bögréjét az asztalra, majd közelebb lépett. Óvatosan megérintette Orchis vállát.

– Orchis.

A lány összerezzent, és hirtelen felkapta a fejét.

– Mi...?

Egy pillanatig zavartan nézett körül, majd, amikor meglátta Marcust, lassan kezdett összeállni benne, hol van.

– Marcus...

A lány fáradt volt. Elsöpörte arcából vörös haját, majd a fiúra emelte tekintetét. Marcus egy pillanatig csak nézte.

– Jól vagy?

Orchis lassan bólintott, bár az arckifejezése nem igazán győzte meg a férfit. Marcus a bejárati ajtó felé pillantott.

– Gyere be.

Orchis szó nélkül felállt a hintaszékből, majd követte Marcust a házba. Marcus becsukta mögöttük az ajtót, majd a konyha felé indult. Orchis lassan követte. A lány leült az egyik székre, és fáradtan az asztalra könyökölt. Marcus töltött neki egy pohár vizet, majd elé tette. Orchis szó nélkül elvette, és néhány kortyot ivott belőle. A férfi vele szemben állt, és továbbra is figyelte. Orchis végül letette a poharat.

– Tegnap este valami furcsa történt. – suttogta a lány. Marcus arca komolyabbá vált. Orchis tekintete a pohárban lévő vízre szegeződött. Ujjai lassan körbefogták a pohár szélét, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. A tegnap este képei ismét leperegtek előtte. Az árnyék a sarokban, a sötét alak, majd a vörös fény, amely minden előjel nélkül tört elő belőle. Még most sem tudta eldönteni, hogyan történhetett mindez. Marcus továbbra is csendben ült vele szemben. Nem sürgette. Látta a lány arcán, hogy valami komoly dolog történhetett vele. Orchis lassan kifújta a levegőt. Fejében újra és újra ugyanaz a jelenet játszódott le. – Valami volt a házban. – nyögte végül ki. Még mindig az előtte lévő poharat bámulta. Marcus tekintete végig a lányon maradt. Orchis ujjai még mindig a poharat szorongatták, tekintetét pedig képtelen volt felemelni. Láthatóan próbálta eldönteni, hogyan mondja el azt, amit ő maga sem értett igazán. A csend néhány pillanatig közöttük maradt. Orchis lassan felemelte tekintetét a pohárról. Marcus továbbra is csendben ült vele szemben, és egyetlen szóval sem sürgette. A lány nagyot nyelt. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy amit előző este látott, valóban megtörtént. Aztán lassan beszélni kezdett. Elmesélte neki, hogyan látta meg először az árnyat a nappali sarkában. Hogyan tűnt el, majd hogyan jelent meg közvetlenül előtte. Elmondta azt is, hogy a lény rátámadt és hogy amikor védekezni próbált, valami vörös fény tört elő belőle. Marcus egyetlen szót sem szólt közben. Csak figyelte a lányt. Tekintete Orchis arcán pihent, mintha próbálná eldönteni, mit mondjon. A lány lassan elengedte a poharat, majd hátradőlt a széken.

– Tudom, hogy őrülten hangzik – mondta halkan. Marcus megrázta a fejét.

– Nem gondolom, hogy őrült vagy.

A férfi néhány másodpercig még hallgatott, majd hátradőlt a székében. Láthatóan ő sem tudta, hogyan értelmezze mindazt, amit hallott. Orchis azonban ekkor észrevette, hogy Marcus tekintete hirtelen megváltozott. Mintha valami eszébe jutott volna. A fiú arca lassan eltorzult. Orchis értetlenül nézett rá.

– Marcus?

A fiú nem válaszolt. Szemei néhány pillanat alatt teljesen feketévé váltak. Orchis hátratolta magát a széken. A pohár kis híján kiesett a kezéből. A férfi csak nézte őt. Ezúttal azonban már nem úgy, ahogy néhány perccel korábban. Orchis arcáról eltűnt minden szín. Marcus oldalra biccentette a fejét, majd nyugtalanítóan mosolyogni kezdett. Arca lassan felismerhetetlenné vált. A lány felpattant a székről, majd tett pár lépést hátrafelé.

– Azt hiszed, ő majd megvéd? – a hang nem Marcusé volt. Mély, alvilági hang volt az. A vörös hajú lány teljesen megrémült, s kifutott a házból. Orchis futva hagyta maga mögött a házat. A bejárati ajtó hangosan csapódott be mögötte, de a lány nem nézett vissza. Csak ment előre, amilyen gyorsan a lábai engedték. A reggeli utcákon már egyre több ember sétált, néhányan értetlenül pillantottak rá. Orchis azonban senkivel sem törődött. A fejében újra és újra visszhangzott az a hang.

Azt hiszed, ő majd megvéd?

A lány végül egy mellékutcában megállt. A falnak támaszkodott, majd mély levegőt vett. Nem értette, mi történt. Nem értette, mi volt az a lény a házában. És legfőképpen azt nem értette, mi történt Marcusszal. Orchis néhány percig csak állt a falnak támaszkodva. Lassan próbálta rendezni a légzését, miközben tekintete végigfutott az utcán. A körülötte elhaladó emberek mit sem sejtettek arról, mi történt vele néhány perccel korábban. Orchis végül elővette a telefonját. Hüvelykujjával végigsimított a kijelzőn, majd megállt Marcus neve felett. Nem merte felhívni. A lány lassan visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe. Most már nem tudta, kiben bízhat.

A város másik részén a reggel egészen másképp indult.

Nyra szobáját már beragyogta a reggeli napfény. A szőkeség még békésen aludt az ágyában, miközben az éjjeliszekrényen ott hevert a tegnap készített rajza. Nyra lassan megmozdult az ágyban, majd álmosan a másik oldalára fordult. Néhány pillanattal később kinyitotta a szemét. Hunyorogva nézett körül a szobában, aztán tekintete az éjjeliszekrényre tévedt. A rajz még mindig ott feküdt, ahol előző este hagyta.  Nyra néhány másodpercig még a rajzot nézte, majd az ágy szélére dobta a takarót és felállt. Álmosan nyújtózott egyet, aztán az ablakhoz sétált. Félrehúzta a függönyt, és kinézett az utcára. A város már ébredezett. Az emberek munkába indultak, az utcán egymás után haladtak az autók. A szőkeség még mindig a tegnap történteken elmélkedett. Próbálta meggyőzni magát, hogy csak valami furcsa fényhatás volt, amit látott. Az alkohol is biztosan rátett egy lapáttal. A fürdőbe sétált és megmosta arcát. Összedobott magának egy szendvicset, amit öltözködés közben evett meg. Világos farmer, rózsaszín póló. Felhúzta legkényelmesebb fehér sportcipőjét, majd elindult munkahelyére. Kilépve lakásából, az idős szomszédasszonyt pillantotta meg, Mrs. Mendez-t. Nyra illedelmesen köszönt, aztán tovább indult. Nem volt kedve leállni cseverészni, pedig minden reggel váltanak pár szót. Mosolya sem volt őszinte és ezt érezte magán. Pár méternyire volt a paneltől a buszmegálló. A szőkeség oda ballagott, majd várni kezdett. Nem sokkal később meg is érkezett járata.

A kávézóhoz érve, meglepődve tapasztalta, hogy nem állt sor a bejárat előtt. Nyra egy pillanatra megtorpant. Körbenézett az utcán, majd az órájára pillantott. Nem késett el, sőt még néhány perccel korábban is érkezett, mint szokott.

– Ez meg mi? – motyogta maga elé. Belépett az ajtón. Odabent is szokatlanul csendes volt minden. A háttérben halkan szólt a zene, néhány asztalnál pedig mindössze egy-egy vendég ült.

– Jó reggelt! – köszönt oda a pult mögött álló kollégájának.

– Jó reggelt! – érkezett a válasz. – Te is látod?

Nyra értetlenül nézett rá.

– Mit?

A másik lány végigmutatott az üres termen.

– Ezt. Reggel óta alig jött valaki.

Nyra végignézett a kávézón. Tényleg furcsa volt. Ilyenkor általában már alig lehetett megmozdulni a pult körül, most azonban szinte üres volt a hely. Vállat vont, majd a pult mögé sétált, s ledobta táskáját. Felvette halványkék köténykéjét, majd munkához látott. Minden teljesen hétköznapinak tűnt, bár furcsálta, hogy ilyen kevesen vannak reggel a kávézóban. Az ajtó felé emelte tekintetét, s kedvenc vendégét pillantotta meg: Mr. Bowman-t. A férfi szokás szerint sötétkék öltönyt viselt, kezében pedig ott volt a táskája. A pulthoz lépett és végig nézett Nyra-n. 

– Minden rendben, kislány? – hangzott a kérdés a férfi szájából. – Olyan sápadtnak tűnsz.

A szőkeség elmosolyodott.

– Persze. Csak keveset aludtam. – felelte, majd elkezdte elkészíteni a férfi szokásos kávéját. Mr. Bowman elvette a kávét, majd a megszokott asztalához indult. Nyra nézte, ahogy leül, előveszi a laptopját, és néhány pillanat múlva már teljesen belemerül a munkájába. A szőkeség lassan kifújta a levegőt. Talán tényleg csak képzelődött. Talán a tegnapi este egyszerűen túl sok volt. A hangos zene, a fények, az italok... minden összeadódhatott. Az aranyló fényt pedig biztosan csak rosszul látta. A délelőtt lassan telt. A kávézó szokatlanul üres maradt, de Nyra idővel már nem is foglalkozott vele. A megszokott mozdulatok, a kávégép zúgása és a halk zene lassan teljesen elterelték a figyelmét. A délelőtt lassan délbe fordult. A kávézóba egymás után érkeztek a vendégek, így a korábbi csendnek hamarosan nyoma sem maradt. Nyra egyik rendelést készítette a másik után. Mire felnézett, már alig volt ideje két vendég között levegőt venni.

– Kezd visszatérni az élet – jegyezte meg kolléganője, miközben letett egy újabb csészét a pultra.

Nyra elmosolyodott.

– Legalább gyorsabban telik az idő.

A következő órákban már nem is gondolt a tegnap estére. A munka teljesen lekötötte. Mire Mr. Bowman is elhagyta a kávézót, Nyra szinte teljesen elfelejtette az egészet. A délután is hasonlóan telt. A vendégek lassan megfogyatkoztak, a kávézó pedig ismét csendesebbé vált. Nyra megtörölte a pultot, majd egy pillanatra az órára nézett. Már csak egy óra volt hátra a műszakjából. A szőkeség elmosolyodott. A reggelhez képest sokkal jobban érezte magát. Úgy tűnt, a tegnap este tényleg csak egy furcsa félreértés volt. A pult mellett álló telefonjára pillantott. Lisa üzenetet küldött neki.

„Ma este is jössz?”

Nyra elolvasta az üzenetet, majd néhány másodpercig gondolkodott.

Végül gépelni kezdett.

„Nem hiszem. Tegnap elég volt.”

Elküldte az üzenetet, majd zsebre tette a telefonját. Nem akart újra szórakozóhelyre menni. Legalább ma este szeretett volna nyugodtan otthon maradni. A következő egy óra eseménytelenül telt. Nyra már egyre gyakrabban pillantott az órára, várva, hogy végre leteljen a műszakja. Az nap kicsit tovább maradt végül bent, hogy besegítsen a többieknek. Mire végzett, már délután négy óra is elmúlt. Nyra levette a halványkék kötényét, összehajtotta, majd a táskájába tette.

– Na, most már tényleg megyek – mosolyodott el.

– Köszönöm, hogy maradtál – szólt utána a kolléganője.

– Ugyan, semmiség.

Nyra vállára akasztotta táskáját, s utoljára végig nézett a kávézón. A délutáni forgalom már ismét lecsendesedett. Néhány vendég üldögélt az asztaloknál, a kávégép halk zúgása pedig betöltötte a helyiséget. Nyra megkönnyebbülten felsóhajtott. A nap meglepően gyorsan eltelt. És ami még fontosabb, nem történt semmi különös. Talán tényleg csak a tegnap esti italok és a kialvatlanság miatt látott furcsa dolgokat. Ahogy kilépett az utcára, a délutáni napfény kellemesen melegítette az arcát. Nyra lassan elindult hazafelé. Útközben megállt egy pékségnél, vett magának valami harapnivalót, majd folytatta az útját. Nem sietett. Ma este tényleg otthon akart maradni. A szőkeség lassan sétált végig az utcán. A délutáni forgalom már jóval nyugodtabb volt, mint reggel, az emberek többsége pedig sietve tartott hazafelé. A lány időnként megállt egy-egy kirakat előtt, de egyik üzlet sem keltette fel igazán a figyelmét. Egy kisebb ruhabolt előtt azonban megtorpant. Tekintete végigfutott a kirakatban kiállított ruhákon, majd egy halvány, krémszínű pulóveren állapodott meg. Elmosolyodott. Óvatosan benyitott az ajtón, fölötte csilingelni kezdett a kis csengő. A bolt belseje kellemesen meleg volt. A polcokon gondosan összehajtogatott ruhák sorakoztak, a falak mellett pedig különböző színű kabátok és pulóverek lógtak. A háttérben halk zene szólt.

– Szia! – pattant fel mosolyogva a kassza mögül egy fiatal lány. 

– Szia. – viszonozta Nyra. – Megnézhetném azt a krémszínű pulóvert?

– Persze! – a lány majd kicsattant az örömtől, hogy valaki betévedt a kis butikba. Az eladó odalépett a kirakathoz, majd óvatosan leemelte a pulóvert. Nyra közelebb lépett, és átvette tőle. Végigsimított az anyagán, majd maga elé tartotta. A színe különösen tetszett neki. Egyszerű volt, mégis elegáns, pontosan olyan darab, amit szívesen viselt volna a hétköznapokban. Az eladó közben megmutatta neki a próbafülkét. Nyra bólintott, majd magához vette a pulóvert és elindult hátra. Néhány perc múlva már a tükör előtt állt benne. Megigazította a ruhadarab ujját, majd oldalról is megnézte magát. Elmosolyodott. Jól érezte magát benne. Nem akart sokáig válogatni, így visszament a kasszához, és jelezte, hogy elviszi. Az eladó gondosan becsomagolta a pulóvert, Nyra pedig kifizette. A papírtáskát a kezébe véve még egyszer körbenézett a kis butikban. Tetszett neki a hely hangulata. Csendes volt, barátságos, és egy rövid időre teljesen elfeledtette vele a tegnap történteket. Megköszönte a segítséget, majd kilépett az utcára. A kis csengő ismét megszólalt mögötte. Nyra elindult tovább hazafelé, kezében a papírtáskával. A délutáni napfény még mindig kellemesen melegítette az utcákat. Egyelőre nem gondolt sem a tegnapi fényre, sem arra, amit a saját kezén látott. Csak élvezte a nyugodt délutánt.

A délutáni napfény lassan aranyszínűre festette Elyndra utcáit.

Lavender már otthon volt. A nappali ablakán keresztül beszűrődő fény hosszú árnyékokat vetett a padlóra, miközben a nő a konyhában állt, és egy energiaitalt bontott fel magának. A nő még mindig nem értette, mi történt vele. Többször is megpróbálta előidézni azt a furcsa fényt, de hiába. Akárhányszor felemelte a kezét, semmi sem történt. Az energiaitallal visszasétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. Tekintete az előző este leesett növényre tévedt. A növény azóta is ott állt az asztalon. Lavender reggel visszatette a helyére, de valami megváltozott rajta. Az új hajtás, amely előző este még csak apró rügy volt, most már teljesen kihajtott. Letette az energiaitalt az asztalra, majd közelebb hajolt. A levelek frissebbnek és élénkebbnek tűntek, mint korábban. Az egyik új hajtáson pedig apró, halványlila virág kezdett kibontakozni. Óvatosan kinyújtotta a kezét. Ujjai éppen csak hozzáértek az egyik levélhez, amikor különös melegség futott végig a tenyerén. Lavender azonnal visszahúzta a kezét. Lenézett a tenyerére. Semmi. Aztán ismét a növényre nézett. A kis lila virág lassan tovább nyílt. Lavender mozdulatlanul figyelte. Most már kezdte sejteni, hogy ami vele történt, nem egyszerű véletlen volt. Egy ideig még csak nézte a halványlila virágot, majd lassan kiegyenesedett. Nem tudta, mit kezdjen azzal, amit látott. Hirtelen megcsörrent a telefonja. Lavender összerezzent, majd az asztalon heverő készülékért nyúlt. A kijelzőre pillantva látta, hogy a Broken Chainből keresik. Azonnal felvette.

– Tessék?

– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak. – kezdett bele Angelica – Csak megjött az új hűtő és nem tudom, hova tegye a futár. 

Lavender egy pillanatra elgondolkodott.

– Rakasd be fele a raktárba, holnap elintézzük. – felelte nemes egyszerűséggel. Ezután váltottak még pár szót, majd letették a telefont. Lavender ismét a növényre emelte tekintetét. Néhány másodpercig csendben figyelte, majd hátradőlt a kanapén és belekortyolt energiaitalába. Próbált másra figyelni, de tekintete újra és újra visszatért a növényre. Végül megcsóválta fejét, majd bekapcsolta a tévét. Ismét belekortyolt az energiaitalba és valami trash valóságshow-t kezdett nézni. Néha-néha felnevetett valami ócska poénon és az emberek hisztijein, aztán ismét belekortyolt italába. Teljesen megfeledkezett az előző este történtekről. Mintha már nem is lett volna jelentősége. Csak egy rossz álom. Ám pár pillanattal később a tévé hangja eltorzult. Lavender arcáról eltűnt a mosoly. A nő lassan letette az energiaitalt. A műsor képei továbbra is mozogtak a képernyőn, ám a hang egyre mélyebbé és tompábbá vált. A szereplők szavai összefolytak, mintha Lavender egyre távolabbról hallaná őket. A nő értetlenül nézte a televíziót.

– Mi a franc...?

A kép hirtelen megremegett. Lavender pislogott egyet. A következő pillanatban azonban már nem a nappaliját látta. A képernyő elsötétült. Majd egy sötét, ismeretlen helyiség jelent meg előtte. Lavender mozdulatlanul ült a kanapén, tekintete a semmibe meredt. Felegyenesedett a kanapéról. A nappali lassan elhomályosult körülötte. A televízió, az asztal és a szoba minden tárgya eltűnt a szeme elől, mintha köd borította volna be őket. A rózsaszín hajú lány körbe nézett. Nem tudta hol van. Nem tudta mi történik. A helyiség szinte teljesen sötét volt. A levegő nyomasztóan csendesnek tűnt, csupán valami halk, alig hallható nesz törte meg időnként a csendet. Lavender tett egy lépést előre. A padló tompán megnyikordult a talpa alatt. A nő megállt. Valahonnan előtte egy újabb zaj érkezett. Mintha valaki megmozdult volna a sötétben. Lavender lassan a hang irányába fordította a fejét. Pár méterre előtte egy vörös hajú lányt pillantott meg, aki a földön kuporgott. A lány láthatóan rémült volt. Hosszú, vöröses-bordó haja részben az arcába hullott, miközben tekintetét a helyiség egyik sötét pontjára szegezte. Lavender közelebb lépett.

– Hé...

A lány mintha meg sem hallotta volna. Tekintete továbbra is ugyanoda szegeződött. Lavender követte a pillantását. A helyiség túlsó sarkában valami megmozdult. A sötétség szinte életre kelt. Egy alak lassan kilépett belőle. Lavender megdermedt. A lény egész teste feketének tűnt, mintha maga is árnyékból állna. Arcát nem lehetett kivenni, csupán két üres, sötét szemgödör látszott. A vörös hajú lány hátrálni próbált a földön. A lény közeledni kezdett, ám ekkor a lány körül vörös színű energia jelent meg. Beragyogta a helyiséget. Az árnyék hátrált, majd Lavenderre emelte fejét. A lény körül a sötétség egy pillanatra megremegett. Lavender érezte, ahogy a tekintete találkozik az üres szemgödrökkel. A vörös energia erősödött és szinte egy pajzsot hozott létre a földön lévő lány körül. Az árnyék visszavonult, majd teljesen köddé vált. Lavender továbbra is mozdulatlanul állt. A vörös energia lassan elhalványult, a helyiség pedig ismét sötétségbe borult. A földön kuporgó lány lassan felemelte a fejét. Lavender megpróbált közelebb lépni hozzá, ám abban a pillanatban minden megváltozott körülötte. A sötét helyiség hirtelen eltűnt. Pislogott egyet, s hirtelen a nappalija közepén találta magát. Értetlenül nézett körbe, majd tekintete a televízióra tévedt. A műsor továbbra is ment, mintha semmi sem történt volna. A szereplők hangosan beszéltek egymással, a háttérben pedig ugyanaz a vidám zene szólt. A nő lassan a kanapéhoz lépett, majd leült. Szíve még mindig hevesen vert. Próbálta összeszedni a gondolatait, de a látottak újra és újra leperegtek előtte. A vörös hajú lány. Az árnylény. A vörös energia. Lavender lehunyta a szemét egy pillanatra. Nem tudta, ki volt az a lány, és azt sem, mi volt az a lény. Egy dolgot azonban biztosan érzett. A lány veszélyben volt.

Filmajánló: Obsession

Obsession – kellemes meglepetés

Sziasztok baglyocskák!

Ma egy filmajánlóval érkeztem, azaz inkább elmondom a saját élményeimet vele kapcsolatban.

Őszintén szólva nem vártam tőle túl sokat. Azt hittem, hogy az Obsession körül egyszerűen csak nagy a hype, és végül egy olyan filmet kapok, ami sokkal többet ígér, mint amennyit adni tud. Ehhez képest kellemesen csalódtam benne, mert szerintem meglepően jól sikerült. Már maga az alapötlet is tetszett. Bear kap egy lehetőséget arra, hogy kívánjon valamit, és természetesen nem valami értelmes dolgot kíván, mint például egy rakás pénzt, amiből körbeutazhatná az egész világot. Ehelyett azt kívánja, hogy Nikki mindenkinél és mindennél jobban szeresse őt. És hát... mondanom sem kell, hogy ebből nem éppen egy romantikus szerelmi történet kerekedik.

A történet szerintem végig érdekes maradt, és a karakterekkel is meg voltam elégedve. Bear már az elejétől kezdve egyáltalán nem volt szimpatikus. Sőt, ahogy haladt előre a film, egyre inkább az volt az érzésem, hogy ember, te tényleg nem vagy normális. A végére pedig már konkrétan annak drukkoltam, hogy végre haljon meg. Nikkit viszont nagyon sajnáltam. Már az elején lehetett érezni, hogy valami nincs rendben vele, és szerintem ezt jól is adagolták. Nem éreztem úgy, hogy túl gyorsan haladna Bear és Nikki kapcsolata, főleg azért, mert igazából nem is Nikkivel volt együtt, hanem azzal a valamivel, ami megszállta őt. Szóval nekem ez a része teljesen rendben volt. A film egyik legerősebb része számomra inkább az volt, hogy nem az állandó ijesztgetésre épített. Nincsen tele azzal, hogy minden második percben valami beugrik a képbe, amitől majd leugrunk a székről. Inkább maga a helyzet és az, ahogy egyre jobban elszabadulnak a dolgok, adja meg a feszültséget. Nekem ez sokkal jobban működött.

Persze azért volt olyan jelenet, ami rendesen meglepett. A téglás jelenet. Na, az egy picit sokkolt. Nem azért, mert rossz lett volna, sőt, szerintem pont jól sikerült, csak egyáltalán nem számítottam rá. Annyira brutális volt, hogy egy ponton inkább eltakartam a szemem, mert nem akartam látni. Szóval nálam ez abszolút betalált, de közben örültem annak is, hogy a film nem mindenáron akar gusztustalan vagy véres lenni. És a befejezés... Szegény Nikki. Ahogy ott sírt, nekem is majdnem elszorult a torkom. Nagyon sajnáltam, mert hiába történt meg mindaz, ami történt, ott maradt az emberben a kérdés, hogy most mi lesz vele? Mihez kezd ezek után? Szerintem ez egy elég erős lezárása volt a történetnek, mert nem csak azt éreztette, hogy „na, a gonosz meghalt, vége”, hanem ott hagyott Nikki sorsával is.

Összességében nekem az Obsession tényleg kellemes meglepetés lett. Nem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog, de a történet, az alapötlet, a karakterek és az egész hangulat nálam működött. Nem mondanám, hogy életem legfélelmetesebb horrorfilmje, de szerintem egyáltalán nem is ez volt a célja. És Bearnek továbbra is azt üzenem: ember, ha már kaptál egy kívánságot, miért nem pénzt kívántál?! Én már rég a világ másik felén lennék.

Nálam ez a film: 9/10

Főleg azért, mert teljesen mást vártam tőle, és végül sokkal jobban szórakoztam rajta, mint gondoltam volna. Szóval ha valaki eddig csak a hype miatt kerülgette, annak szerintem érdemes adnia neki egy esélyt. 

Az utolsó kép

Sziasztok baglyocskák!

Újabb történettel érkeztem, ezúttal egy rövidebb horror novellával. Az utóbbi időben egyre többet foglalkozom a saját történeteimmel és szeretném ezeket itt, a blogon is megosztani veletek. Az Az utolsó kép egy régi fényképezőgépről szól, amely elsőre teljesen ártalmatlannak tűnik, ám Ivy hamar rájön, hogy a gép olyan dolgokat is megmutat, amelyeket talán jobb lett volna nem látni. Remélem, hogy ez a rövid történet elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást!

Ivy már hajnalban készülődött, hogy ő lehessen az első, aki kiér a bolhapiacra. Érezte, hogy ma szerencsés napja lesz. Már félhétkor úton volt, hogy minél jobb dolgokat találhasson, ám oda érve csalódnia kellett. Kevés árus volt kint és a kínálat sem volt az igazi azon a szombati napon. Hosszú keresgélés után megpillantott egy régebbi fényképezőgépet. Nem volt benne semmi különleges, ám a lányt valamiért vonzotta magához a készülék. A fényképező egy összehajtott barna takarón hevert az asztal jobb sarkában. Néhány porcelánfigura, rozsdás órák és régi képeslapok vették körül. Fekete burkolata itt-ott már kopott volt, sarkain pedig apró ezüstös karcolások futottak végig. A gyártó neve már szinte teljesen kikopott. Ivy megállt előtte és egy ideig csak szemezett vele. Gyerekkora óta vágyott már egy ilyen régebbi típusú gépre. Az asztal mögött egy idős férfi foglalt helyet. Elmosolyodott, majd közelebb hajolt a lányhoz.

– Öreg darab, de még működőképes. - hangja rekedtes volt, de kedves is. Ivy felemelte a fényképezőt, majd alaposan szemügyre vette. Meglepően nehéz volt a méretéhez képest.

– Mennyi? - hangzott a kérdés a lány szájából. A férfi egy ideig csak gondolkodott.

– 50 font. - jelentette ki végül, mire Ivy belenyúlt nadrágja zsebébe és előhúzta a pénzt. Átnyújtotta a férfinak, majd boldogan távozott az asztaltól. Jó érzés volt számára, hogy végre nem üres kézzel kellett távoznia a bolhapiacról.

Hazaérve, ledobta táskáját a kanapéra, majd ismét nézegetni kezdte a kezében lévő készüléket. Letette a dohányzóasztalra, majd az egyik fehér szekrényhez sétált, ami a tévé állvány mellett helyezkedett el. Kivett onnan egy csomag tisztítókendőt, azután visszasétált a kanapéhoz. Leült és elkezdte megtisztítani a fényképezőgépet. Először a külsejét törölgette át, azután a lencsét. Mikor már szép tisztának látszott, bekapcsolta. A gép hátulján lévő apró kijelző azonnal felvillant. Ivy elmosolyodott. Megnyomta az exponálógombot, a gép kattant, a kijelzőn megjelent a kép. A képen a nappali látszódott. A dohányzóasztal, mögötte a tévé és az állvány, amin pihent. Mellette pedig a fehér szekrény, amiből az imént vette ki a törlőkendőt a lány. Minden pontosan ugyan olyan volt a képen, mint élőben. Kivéve egy dolgot. A kép jobb sarkában egy furcsa sötét folt jelent meg. Ivy megtörölgette a kijelzőt, ám a folt nem tűnt el. Maga felé fordította a lencsét és azt is még egyszer áttörölte, habár nem tűnt koszosnak. Visszafordította maga felé a kijelzőt, de a folt már nem szerepelt a képen. Eltűnt. A lány vállat vont, azután kikapcsolta a fényképezőt és az asztalra helyezte. Az nap már nem foglalkozott a géppel. Másnap délután jutott ismét eszébe az eszköz, ami még mindig az dohányzóasztalon hevert, a nappaliban. Felkapott magára egy vékonyabb dzsekit, azután kisétált egy közeli parkba. A levegő hűvös volt, de a nap sütött. A fák levelei lassan sárgulni kezdtek, a nedves járdán pedig apró tócsák tükrözték a kék eget. Ivy bekapcsolta a fényképezőt. Lefényképezett egy idős házaspárt, akik az egyik padon ültek; egy kölyök kutyát; egy kisfiút, aki egy sárga falevéllel szaladgált a fák között. Tovább sétálva, megpillantott egy kisebb ösvényt. Elmosolyodott, majd arról is készített egy képet. A kijelzőre pillantva azonban az ösvény végén egy fekete alak ácsorgott. Ivy felnézett, ám az ösvény üres és csendes volt. A kijelzőn azonban továbbra is ott volt az a fekete alak. Mintha egyenesen őt nézte volna. A lányt kirázta a hideg. Körbe nézett, de egyedül volt a park azon részén. A távolban csupán a nem régiben lefotózott kölyök kutya vakkantását lehetett hallani. Ivy végül meggyőzte magát arról, hogy valaki csak éppen elsétált ott, amit nem vett észre. Ismét lefotózta az ösvényt, a kép most tiszta volt. Sehol egy árnyék. Felsóhajtott, majd tovább indult. Hazaérve ismét a dohányzóasztalra tette a gépet. Vacsorát csinált, pörgette a közösségi médiákat, vacsorázott, azután lefürdött. Felvette kedvenc pizsamáját, majd a nappalijába vezette útja. Kényelembe helyezte magát a kanapén és valami filmet kezdett keresgélni a tévében. Miközben a háttérben az Átkozott Boszorkák ment, Ivy kezébe vette a fényképezőgépet. A képeket kezdte nézegetni. Szépen sikerültek, jók voltak a fények, a színek. Csupán az a fekete alak zavarta továbbra is. Volt a képben valami megmagyarázhatatlan, amitől furcsa érzés tőrt rá. Nem tudta megmondani mi, de nyugtalanította. Hosszú percekig bámulta a képet, aztán egyszer csak, mintha az árnyék megmozdult volna. Ivy azonnal kikapcsolta a fényképezőt, majd visszatette azt az asztalra. Talán csak a szeme káprázott, annyira szuggerálta azt az alakot.

A következő napok nyugodtan teltek. Ivy dolgozott, bevásárolt, élte mindennapjait. Próbált nem gondolni arra a hátborzongató képre. Inkább a barátaival töltött időt és sorozatokat bámult megállás nélkül. Péntek estére programja lett volna, ám végül az időjárás miatt elmaradt. Hatalmas vihar kerekedett odakint. A szél tépkedni kezdte a fák lombjait. Ivy azt gondolta, majd néz valami jó filmet, ám az áram egyszer csak elment. Minden villany lekapcsolt a házban, ahogyan a tévé is. A lány felsóhajtott, majd gyújtott pát gyertyát a nappaliban és a konyhában. A dohányzóasztalon heverő gépre pillantott. Kezébe vette és elkezdte nézegetni a képeket, amiket a parkban készített. Az idős házaspár, a kölyök kutya, a kisfiú a falevéllel. Végül pedig az ösvény, azzal a fura árnyékkal. A következő kép már az üres ösvény volt. A következő pedig... Ivy szíve hatalmasat dobbant. A nappalija szerepelt a képen, ám teljesen más szögből, mint, amit ő csinált. Körülnézett a nappaliban. A bal sarokból készíthették a képet, de biztos volt benne, hogy nem ő volt. A képen üres volt a nappali. Ivy megnyomta a nyilacskát és a következő képre ugrott a kijelző. A hálószobája. Az ágy, az éjjeliszekrény, az ablak. Mintha a képet az ajtóból készítette volna valaki. Tovább lapozott. A következő képen ő szerepelt, ahogy ágyában alszik. békésen. Ivy elsápadt. Megnézte a kép információit és a dátum még inkább megrémítette. 2026. 10. 22. Ez a holnapi nap dátuma volt. Kikapcsolta a fényképezőt, majd megindult vele a fehér szekrényéhez. Berakta az egyik polcra, majd becsukta a szekrény ajtaját. Visszaült a kanapéra, azután magára húzta kedvenc, barna pokrócát. Egész éjjel nem mert elaludni. Minden apró neszre oda kapta a fejét. Odakint időközben eleredt az eső. Villámlott és dörgött.

Másnap kora reggel elindult a fényképezőgéppel a rendőrségre. Biztosra vette, hogy valaki betört hozzá és az a valaki készítette a képeket. A rendőr türelmesen végig hallgatta a lányt. Megnézte a képeket, majd visszaadta a fényképezőt.

– Sajnálom hölgyem, de ezek alapján nem tudok mit mondani. - sóhajtott fel unott fejjel a férfi - Talán az egyik haverja tréfálta meg. Ha esetleg érzékelne valamit a lakásban, hívja a segélyhívót és kiküldünk valakit. - tette hozzá. Ivy nem válaszolt, csak elemelte a pultról a gépet és kiviharzott a rendőrségről. Hazafele menet a fényképezőgép a megszokottnál is nehezebbnek érződött kezében. Nem tudta kihez fordulhatna. Biztos volt benne, hogy azokat a képeket nem ő készítette, ahogyan abban is, hogy nem valamelyik barátja próbálja megtréfálni. Hazaérve azonnal szétszerelte a fényképezőt. Kivette belőle az aksit, azután minden részét egy dobozba helyezte, amit leragasztott. Levitte a pincébe és egy régi szekrény mélyére rakta. A pinceajtót kulcsra zárta, a kulcsot pedig a konyhában lévő egyik fiókba dobta. Nem akarta többé látni azt a gépet. Úgy volt vele, majd elajándékozza valakinek és vesz magának egy másik fényképezőt. Este lefürdött, megvacsorázott, azt követően pedig ágyba bújt. Nyakig betakarózott és telefonját kezdte nyomkodni. 23:41-kor azonban fura üzenet jelent meg az értesítések között. Ivy megnyitotta. MMS, ismeretlen szám. Egy kép. Egy kép, ami a pinceajtót ábrázolta, mintha valaki a lépcsőről fotózta volna le. Valaki van a pincében... a pincében, aminek az ajtaja zárva van. A következő üzenet egy szöveg volt, szintén ismeretlen számtól.

NE NÉZD MEG A KÖVETKEZŐ KÉPET

Ivy kezei remegni kezdtek. Telefonnal a kezében, felült az ágyon. Pár másodperc múlva megérkezett a következő kép is. A képen ő volt, hálószobájában ácsorogva. Kezében a fényképezőgéppel. Arca sápadt és beesett. Szemei vörösek, kisírtak voltak. Haja kócosan omlott vállaira. A lány felemelte fejét és körbe pillantott a szobában. Csend volt, az ajtó csukva. Ismét érkezett egy kép. Ivy szerepelt rajta, ám most közelebbről. Jobban kiehetőek voltak arcvonásai. Fáradtnak tűnt és megviseltnek. A következő képen már egy fura, fekete kéz hevert a lány vállán. Ekkora már teljesen meg volt rémülve. Ismét körbepillantott a szobába, de az továbbra is békés és csendes volt. Kívülről se szűrődött be egyetlen nesz sem. Ismét felvillant a telefon. Új értesítés. Egy újabb kép. A mostani egy teljesen más szögből készült, távolabbról. Ivy ágya mellett ácsorgott. Haja vizes volt, hozzátapadt arcához. Ruháját beborította a vér, ahogyan kezeit is. A kép alatt egy dátum szerepelt. A holnapi dátum. Ivy kilépett az üzenetből, majd bepötyögte a segélyhívó telefonszámát. Épp lenyomta volna a hívás gombot, mikor kattanást hallott. A fényképezőgép kattanása. Az ajtó mögül jött. A lány kikelt ágyából, majd az ajtóhoz sétált. Kezében még mindig a telefont szorongatta. Másik kezét a kilincsre helyezte, ám ekkor ismét meghallotta a kattanást. Most a háta mögül. Megfordult, körbe nézett a sötétszobában, de üres volt a helyiség. Telefonja ismét megrezzent kezében. Új értesítés. Megnyitotta. Ő szerepelt a képen, ahogyan a kamerának háttal áll és éppen az ajtókilincset fogdossa. Másik kezében pedig a telefon. Ugyan az a ruha, ugyan azok a fények, amik a szobában uralkodtak. Katt. Új értesítés. Most már a kamerával szemben állt a lány, éppen a telefonja kijelzőjét nézte, ami megvilágította arcát. Mögötte pedig egy különös fekete árnyék. Alig kivehetően, de ott volt. Ivy felnézett, nem látott senkit maga előtt. Csupán az ablak volt vele szemben. Katt. A lány szinte kitépte hálószobájának ajtaját a helyéről és kifutott a házból. Kiérve az utcára, azonnal hívta a rendőrséget. A két rendőr átkutatta a házat, megnézték Ivy telefonját és a képeket is. A ház üres volt. Az ablakok sértetlenek. Egyetlen egy furcsaság volt csak: a fényképezőgép. A pince helyett, a nappaliban volt. A dohányzóasztalon hevert. A rendőrök átnézték azt is. Tele volt olyan képekkel, amiket nem a lány készített. A háznak a helyiségeiről és Ivyről. Az utolsó képen a lány a földön feküdt. Mintha vértócsa vette volna őt körül. Szeme nyitva, szájából mintha vér folyt volna ki arcára. A teste felett egy fekete árnyék guggolt, mintha végig simított volna a lány fején. Dátum nem volt. A rendőr összevonta szemöldökét, majd megmutatta társának. Mindketten értetlenül álltak az eset előtt. A gép magától kattant egyet. Az egyik rendőr hatalmasat nyelt. Újabb kép jelent meg a kijelzőn. Ő és társa szerepelt a képen, mintha a kép hátulról készült volna. Mindketten megfordultak, de mögöttük csak a konyha helyezkedett el. Ivy pedig továbbra is az utcán ácsorgott. Katt. A rendőr megnyomta a tovább nyilat és megnézte az új képet. Ugyan az a szög, de most mindketten a kamera felé néztek. Mögöttük egy sötét alak helyezkedett el. Mintha valaki a konyha felől fényképezte volna őket, pedig a kamera a rendőr kezében volt. Egymásra néztek, majd ismét Ivyre. Újabb kép jelent meg a kijelzőn. Lenéztek a kijelzőre. Ivy nappalijában voltak, ám mindketten felakasztva. Szemük fenn akadva, nyakuk eltörve. Katt. A következő kép már csak egy nagy feketeséget mutatott. Semmi. Talán ez vár rájuk. A sötétség. A némaság. A hideg semmi.

Trinity: Első fejezet

Üdv! Itt is van az első fejezet. Nem lett túl hosszú, még mindig csak az elején járunk a történetben. Hamarosan majd beindulnak a történések. Jó olvasást!

Az este lassan ráborult Elyndrára.

A nappali zaj fokozatosan elcsendesedett. Az utcákat ismét ellepték a fények, az emberek pedig hazafelé tartottak. A város azonban még korántsem aludt. A Broken Chain előtt időnként elhaladt egy-egy autó, a kávézók helyét lassan átvették az esti szórakozóhelyek, az utcákon pedig egyre több neonfény derengett. Elyndra mit sem sejtett arról, hogy ezen az estén három ember élete örökre megváltozik. Három lány. Három különböző hely és három erő, amely már nem akart tovább csendben maradni.

Lavender a nappaliban ült, lábait felhúzva a kanapéra. A televízió halkan szólt a háttérben, miközben telefonját görgette. A kinti utcáról időnként egy-egy autó hangja szűrődött be. A lakás csendes volt. Túl csendes. A lakásban kellemes félhomály uralkodott, az ablakon keresztül pedig beszűrődött az utca fénye. A nő néhány pillanatig a televízió halk hangját hallgatta, aztán valami reccsenésre lett figyelmes a szoba másik feléből. Körülnézett. Semmi. Néhány másodpercig még bámulta a sötét sarkot, ahonnan a hang jött, majd visszafordult a tévé felé és hátradőlt a kanapén. Ekkor az említett sarokban lévő növény, hirtelen leesett a tartójából. A cserép hangosan tört össze a padlón. Lavender ijedten pattant fel a kanapéról és a kiömlött virágföldet kezdte bámulni. A nő mozdulatlanul állt. A növény ott hevert a földön, a cserép darabjai szétszóródtak körülötte. Odalépett, majd lehajolt a növényhez. Megvizsgálta a tartót. Nem szakadt le, a kampó is a helyén maradt. Lavender értetlenül ácsorgott az összetört cserép és a kiömlött föld felett. Óvatosan felemelte a növényt, majd az asztalra tette. Lavender visszaült a kanapéra, de tekintete továbbra is a növényen maradt. Valamiért nem hagyta nyugodni a dolog. A tartó nem szakadt le, a növény pedig nem volt olyan nehéz, hogy magától leessen. A nő felsóhajtott, majd elővette telefonját. Néhány másodperc múlva halk sercegés hallatszott az asztal felől. Lavender lassan felemelte a fejét. Az egyik levél megmozdult. Aztán még egy. A növény szára lassan kiegyenesedett, mintha valami láthatatlan erő húzná felfelé. Lavender mozdulatlanul figyelte. A következő pillanatban a növény egyik új hajtása szinte szemmel láthatóan növekedni kezdett. Lavender lassan felállt a kanapéról. Tekintetét le sem vette a növényről. Közelebb lépett az asztalhoz, majd megállt előtte. Az új hajtás tovább növekedett. A nő óvatosan kinyújtotta a kezét, de mielőtt hozzáérhetett volna, keze körül lila energia jelent meg. Lavender ledermedt. A lila fény egyre erősebben ragyogott körülötte, majd lassan végigfutott a karján és a testén. Nem fájt, mégis különös érzés járta át. A nő hátrált egy lépést, tekintetét a saját kezére szegezve. A lila energia néhány pillanatig még ott kavargott körülötte, aztán lassan elhalványult. A nő lenézett a kezére.

– Mi történt velem…?

Lavender néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Tekintete még mindig a kezére szegeződött, mintha választ várna tőle. Megfordította a tenyerét, majd ökölbe szorította, aztán ismét kinyitotta. Semmi sem történt. Lassan kifújta a levegőt. Egy ideig még az asztalon lévő növényt vizslatta, majd inkább visszatért a tévé nézéshez. Lehuppant a kanapéra, ezután ismét kezeit kezdte bámulni. Ujjait lassan megmozgatta, majd tenyereit egymás felé fordította. Semmi. A lila fénynek nyoma sem maradt. Lavender értetlenül nézte a kezét. Nem tudta, mi történt vele. Nem tudta, honnan jött az energia, és azt sem, miért éppen most jelent meg. Végül hátradőlt, és megpróbált nem gondolni rá. A televízió tovább szólt a háttérben. Lavender pedig hosszú percekig csak ült a kanapén, miközben ugyanaz a kérdés járt a fejében. Mi történt vele?

Nyra már otthon volt. A nap lassan teljesen lebukott a házak mögött, az ablakon túl pedig felkapcsolódtak az utcai lámpák. A szőkeség a szobájában ült az ágya szélén. A délutáni parkban készített rajz mellette hevert az ágyon. Nyra elmosolyodott, amikor ránézett. Fáradt volt, de kellemesen érezte magát. A fülhallgatóját az asztalra tette, majd felállt, hogy vizet hozzon magának. Nyra kisétált a szobából, majd a konyhába indult. A poharat megtöltötte vízzel, aztán néhány kortyot ivott belőle. Visszafelé menet megállt a folyosón, amikor észrevette, hogy a szobájában égve maradt a lámpa. Visszalépett, majd lenyomta a kapcsolót. A fény kialudt. Nyra már éppen tovább indult volna, amikor a szobából halvány fény derengett fel. A lány megtorpant. Lassan visszafordult. Nyra visszalépett a szobába. A halvány fény továbbra is ott derengett, hiába volt lekapcsolva a lámpa. Tekintete lassan végig pásztázta a helyiséget, míg szeme megakadt a délután készített rajzon. A papír halványan ragyogott. A szőkeség közelebb lépett. A rajz körül aranyló fény derengett, amely egyre erősebben világította meg az asztalt. A szőkeség óvatosan felemelte a rajzot, ám abban a pillanatban a fény eltűnt. Nyra néhány másodpercig mozdulatlanul állt. A rajzot nézte, majd megfordította, mintha azt próbálná kideríteni, mi okozhatta a fényt. Semmit sem talált. A lány még néhány másodpercig a rajzot nézte, majd visszatette az ágyra. Nem akart tovább gondolkodni azon, amit látott. Egy hosszú nap állt mögötte, és inkább valami egészen mással szerette volna lefoglalni magát. A fürdőszobába ment, majd ledobta magáról a ruháit és beállt a zuhany alá. A meleg víz lassan lemosta róla a nap fáradtságát. Néhány percig csak élvezte a csendet, aztán megtörölközött és visszament a szobájába. Felkapcsolta a villanyt. Szekrényéhez sétált, majd végig nézett a kínálaton. Végül egy fekete farmernadrágra és egy fehér, csipkés toppra esett a választása. Egy fekete, magassarkú bokacsizmát vett fel mellé, majd telefonjára nézett.

Hol vagy már?

Nyra elmosolyodott, majd közölte barátnőjével, hogy már is indul. Bezárta maga mögött az ajtót, majd elindult a találkozóhely felé. Az utcákon már jóval élénkebb volt az élet, mint délután. A bárok és szórakozóhelyek előtt kisebb csoportok beszélgettek, az utcákon pedig egyre több ember sétált. Befordult a következő sarkon, majd megpillantotta kedvenc szórakozóhelyüket. Minden neonfényben pompázott. Lisa és Kol már tűkön ülve várták a lányt. Lisa már messziről integetett neki, Kol pedig türelmetlenül toporgott mellette. Nyra elnevette magát, ahogy odaért hozzájuk. A két barátja szinte azonnal körbevette őt, majd együtt indultak befelé. Odabent hangos zene és színes fények fogadták őket. A helyiség zsúfolásig megtelt, a tánctéren egymás mellett mozogtak az emberek. Nyra végre teljesen elengedte magát. A délutáni park, a furcsa fény és az egész nap különös eseményei néhány percre teljesen kimentek a fejéből. Lisa egymás után kérte ki a shotokat, Kol pedig valami csinos lánykával kezdett flörtölgetni a pultnál. A szőkeség oda lépett barátnője mellé, majd mindketten megfogták a kis pohárkájukat. Koccintottak, ezután lehúzták a tartalmát. Nyra fintorgott egyet, majd megrázta magát. Mindketten Kol-ra pillantottak, aki továbbra is valami random csajt füzögetett. Lisa megforgatta szemeit, majd megragadta Nyra kezét és visszahúzta a tánctérre. Lisa a zene ritmusára kezdett táncolni, Nyra pedig hamarosan csatlakozott hozzá. Mindketten nevettek, miközben próbálták követni a hangos zene ütemét. Kol időnként feléjük pillantott a pult mellől, de úgy tűnt, egyelőre sokkal jobban leköti új ismerőse. Nyra egy pillanatra hátrapillantott rá, majd csak megcsóválta a fejét. Az este egyre jobban alakult. Legalábbis egészen addig, amíg fejük felett az egyik lámpa hirtelen ki nem aludt. A zene tovább dübörgött, a többi lámpa pedig zavartalanul világított tovább. A tánctérnek azon a részén azonban, ahol Nyra és Lisa álltak, hirtelen sötétebb lett. Nyra felnézett. A kialudt lámpa néhány másodperc múlva ismét felvillant. Aztán újra kialudt. Lisa értetlenül nézett fel rá, majd vállat vont, és tovább táncolt. Nyra azonban nem mozdult. A lámpa harmadszor is felvillant. Ezúttal azonban a fénye szokatlanul erős volt. A szőkeség hunyorogni kezdett. A körülöttük lévő neonfények egy pillanatra mind elhalványultak, majd újra felragyogtak. Nyra pedig különös meleget érzett a tenyerében. A szőkeség lassan kezeire pillantott. Tenyere körül halvány, aranyló fény cikázott. Pislogott egyet, de a fény nem tűnt el. Egyre erősebbé vált. Az aranyló energia végigfutott ujjain, majd lassan körbe ölelte karját. Nyra rettentően megijedt. A következő pillanatban a lámpa felette ismét felvillant, ám ezúttal nem hunyt ki. Fénye vakítóan erőssé vált, azt követően hirtelen elpattant a lámpa. A lámpa szilánkjai a padlóra hullottak. Nyra ösztönösen a fejéhez kapta a kezét, és hátralépett. A zene néhány pillanatra elhalkult, majd tovább dübörgött. Lisa értetlenül nézett a plafonra, aztán Nyrára. A szőkeség azonban csak állt a tánctér közepén. A kezei még mindig halványan ragyogtak. Nyra gyorsan ökölbe szorította őket. Az aranyló fény lassan eltűnt. A lány zihálva nézett körül. Senki sem tűnt úgy, mintha észrevette volna, mi történt. Pár pillanatig csak barátnőjét bámulta, majd hirtelen kirohant a szórakozóhelyről. Lisa megpróbált utána menni, de mire kiért, sehol sem látta a szőkeséget. Nyra szinte futva szelte át az utcát. Nem törődött azzal, merre tart, csak minél messzebb akart kerülni a szórakozóhelytől. A szíve vadul vert, lélegzete egyre szaporábbá vált. Újra és újra a kezére pillantott, mintha attól tartana, hogy az aranyló fény ismét megjelenik rajta. Végül lelassított és kedvenc parkját pillantotta meg maga előtt. Besétált a fák közé, majd leült az egyik padra. Nyra a padon ülve lassan megpróbálta rendezni a gondolatait. A szórakozóhely fényei és az aranyló energia újra meg újra eszébe jutottak. Lenézett a kezére. Már semmi különöset nem látott. Mély levegőt vett, majd hátradőlt a padon. A park csendje lassan megnyugtatta. Egyelőre nem akart gondolni arra, ami történt. Talán reggelre minden értelmet nyer. Nyra még néhány percig csendben ült, aztán felállt a padról, és lassan elindult hazafelé.

Orchis a laptopja előtt ült, miközben a nap folyamán készített fényképeket válogatta. Sorra nyitotta meg a képeket, ellenőrizte a beállításokat, majd amelyikkel elégedett volt, külön mappába helyezte. A legtöbb fotó teljesen rendben volt. A ház kívülről és belülről is megfelelően látszott rajtuk, így az ingatlanos valószínűleg elégedett lesz a munkájával. Orchis hátradőlt a székében, majd egy újabb képre kattintott. Aztán megállt. Ugyanaz a fénykép volt. A bejárati ajtó, a kopott kerítés és az elhanyagolt kert. A lány közelebb hajolt a kijelzőhöz. Az a furcsa árnyék továbbra is ott állt az ablakban. Hiába nagyított a képen, még mindig valami különös pacának tűnt. Abban a pillanatban elkönyvelte valami bogárnak vagy hibának a képen, s tovább lapozott. A következő néhány felvétellel már teljesen elégedett volt, így azokat is a megfelelő mappába rendezte. Hamarosan az összes használható képet kiválogatta. Hátradőlt a székében, majd egy pillanatra megdörzsölte a szemét. Az egész napos munka kezdte éreztetni rajta a hatását. Végül lecsukta a laptopot. Orchis felállt a székéből, lekapcsolta a nappaliban a villanyt, ám mielőtt elhagyta volna a helyiséget, szeme sarkából egy árnyat látott elsuhanni. Oda kapta fejét, mire egy sötét alakot pillantott meg a sarokban. Körvonalai alig különültek el a sötétségtől, arcát egyáltalán nem lehetett látni. Orchis szíve hevesebben kezdett verni. Néhány másodpercig egyikük sem mozdult. A lány lassan hátrált egy lépést. Az alak ekkor eltűnt. Orchis összerezzent, majd gyorsan felkapcsolta a villanyt. A sarok üres volt. A lány döbbenten nézett körbe a nappaliban. Egy ideig ácsorgott még ott, majd ismét lekapcsolta a villanyt. Kifújta a levegőt, majd megfordult, hogy elinduljon szobája felé, ám megtorpant. Valami állt előtte. A vörös hajú lány szemei kikerekedtek. A sötét alak alig egy méterre állt tőle. Egész teste feketének tűnt, mintha maga is árnyékból állna. Arcának vonásait nem lehetett kivenni, csak két sötét, üres szemgödör meredt rá. Orchis egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni. Nem tudta levenni a tekintetét a lényről. Az alak mozdulatlanul állt előtte. A lány lassan hátrált egy lépést. A lény nem mozdult. A lány újabb lépést tett hátra. Szíve a torkában dobogott. A következő pillanatban a lény egyetlen gyors mozdulattal a lány felé nyúlt. Orchis ösztönösen felemelte a kezét, hogy védekezzen. Abban a pillanatban vörös fény villant fel körülötte. A sötét alak megtorpant. A vörös energia egyre erősebben kavargott Orchis körül, majd hirtelen lökéshullámként tört elő belőle. A lény több métert hátrazuhant. Orchis döbbenten meredt a saját kezére. A vörös fény még néhány pillanatig ott vibrált az ujjai körül, majd lassan elhalványult. A lány még mindig nem értette, mi történt. A furcsa lény viszont eltűnt. Orchis előhúzta telefonját nadrágja zsebéből, majd Marcust hívta. A telefon hosszasan csörgött, ám a férfi nem vette fel. Újra tárcsázta, de ezúttal sem érkezett válasz. A lány idegesen engedte le a telefont. Ismét körbepillantott a házban. Minden ugyanolyan volt, mint néhány perccel korábban. A nappali, a bútorok, a sötét sarok. Csak éppen már nem tudott ugyanúgy nézni rájuk. Orchis felkapta a székről fekete pulóverét. Egy utolsó pillantást vetett a nappalira, aztán kirohant a házból. A bejárati ajtót maga mögött becsapta, majd néhány lépéssel odébb megállt. Mély levegőt vett. A telefonjára nézett. Marcus továbbra sem hívta vissza. Lassan elindult tovább a sötét utcákon és közben telefonját bámulta. Várta, hogy a fiú visszahívja őt. Orchis végül zsebre tette a készüléket, és tovább sétált. Az éjszakai város lassan elnyelte a vörös hajú lányt.