Uszony

– Tudja maga, hogy miért különleges ez a tea? – érdeklődött az idős hölgy, én pedig csak pillogtam, miközben beleszürcsöltem a teába. Érdekes íze volt, nem tudtam mihez hasonlítani. Egyszerre édes és kesernyés, de ha megölnek se tudtam volna megmondani, hogy mi van benne. A nő nem várta meg a válaszom, csak elmosolyodott. – Tudja maga miért ilyen finom? – folytatta, majd ő is belekortyolt a teájába. – Egy sellő könnyét tartalmazza. – jelentette ki, mire én majdnem kuncogásba kezdtem. Visszafogtam magam. Illetlenség lett volna, igazán nem akartam megbántani Mrs. Howellt. – Most furcsán néz rám, kedves, pedig ez így igaz. – tette hozzá, majd felállt. Szinte hallani lehetett, ahogy recsegnek a csontjai. A kontya már félig szét esett, de nem szóltam. Megtörölte kissé taknyos orrát a csibe sárga pulóverjének ujjába, majd a mögötte lévő szekrényhez sétált. Nem messze volt az asztaltól, talán két lépésnyire, mégis, egy évnek tűnt mire Mrs. Howell oda ért. A szekrény poros volt, megviselt. Mrs. Howell mély levegőt vett, majd kihúzta az egyik fiókot. A kredenc épp úgy nyikorgott, mint ahogy az idős hölgy csontjai. Én ismét belekortyoltam a teába, s most mintha édesebb lett volna, mint azelőtt. Az idős hölgy kivett valamit a szekrényből, majd nehezen, de visszatolta annak fiókját. Elmosolyodott, majd visszasétált a székéhez, s leült. Miután sikerült kényelembe helyeznie magát, az asztalra tette szerzeményét. Egy kis üvegcse volt az, rajta egy lila masnival. Mrs. Howell kifújta magát, majd hátradőlt a székben. – Ezt egy sellőtől kaptam. Az ő könnye van benne. Amíg ebből készítem a teámat, nem érhet baj. De már fogyóban van, s én is elöregedtem már. Ideje eltávoznom. – a végére elkeseredett. Szomorú volt a hangja, én pedig nem akartam több teát inni. Tudtam, hogy Mrs. Howell bolondos öregasszony, de valamiért elhittem neki, amit mond. Noha a sellőkben nem hittem, de valamiért igaznak tűnt az, amit mesélt. Emlékszem, azelőtt is mesélt már sellőkről. Kislány korában találkozott egyel, s összebarátkozott vele. Akkoriban az óceán mellett éltek. Minden nap ellátogatott egy bizonyos barlangba, ahol találkozott ezzel a sellővel. Pontos leírást is adott róla. Barna haj, fekete szemek. Az uszonya kétszer akkora volt, mint egy ember láb, ha nem nagyobb. Nem borították pikkelyek, inkább csuszamlós tapintása volt. A színe pedig néhol fehér, néhol pedig égszínkék volt. Mrs. Howell ezeket mindig úgy mesélte, mintha tényleg megtörtént volna. Úgy gondolom, ő maga el is hitte ezeket.

– És te elhiszed? – vágott közbe Steve, mire Amanda felkapta a fejét. Kinézett az ablakon, majd elmosolyodott. A lány hosszasan nézte az óceánt. Még nem ért a történet végére. Zöld szemeit férjére szegezte, majd mély levegőt vett.

A bolondos öregasszony, mindenki így hívta. Én nem, soha. És az nap rá kellett jönnöm, hogy Mrs. Howell se nem bolond, se nem hazudik. – Vidd el kedves, - szólalt végül meg – Legyen nálad a maradék, nekem már úgy sem kell. – csend lett. A hölgy elhallgatott, s kék szemeivel az üvegcsét bámulta. – De vigyázz rá nagyon, kérlek. – tette hozzá, majd remegő kezeivel a bögréjéért nyúlt, s beleivott az édes-keserű teába. Hatkor vége lett a munkaidőmnek, így elköszöntem Mrs. Howelltől, s haza siettem. Otthon sokat töprengtem a dolgokon, s a kezemben lévő üvegcsét nézegettem, majd az alváshiány erősödött. Letettem az éjjeliszekrényre, s elaludtam. Másnap a csengőre ébredtem. Valaki eszeveszettül nyomogatta. Nagy nehezen kimáztam az ágyból, s az ajtóhoz tántorogtam. Amikor kinyitottam, egy alacsony, fiatal rendőrnő állt előttem. Újoncnak tűnt, mert eddig sosem láttam a városban. Bemutatkozott, majd elmondta mi történt. Azt kérte, még az nap délután látogassak el Mrs. Howell ügyvédjéhez. Nem volt senkije csak én. Azt a kis vagyonát, ami volt, azt is rám hagyta. Persze a házat nem, arra lecsapott valaki más, de nem is firtattam. Azért azokat a cuccokat, amiket tudtam, hogy a nő szeret, összeszedtem és hazavittem magammal. A temetést is én szerveztem. Abból a pénzből álltam, amit rám hagyott. Valószínű ezért hagyta rám, hogy ne saját pénzből kelljen, mert tudta, hogy megtettem volna érte. Szinte az összes pénz elment a temetésre. Nem akartam hamvasztást, rendes koporsós temetést szerveztem. Fogadtam papot is, s még a kis magnómból lejátszottam a kedvenc számát is. Egy jókora csokrot hagytam a sírján, s páran a faluból vittek koszorút is, bár maga a temetésen alig voltak. Talán tízen lehettünk, már nem emlékszem pontosan. Kis város volt, tudták ki-kicsoda. Mrs. Howellt pedig mindenki bolondnak tartotta. Az a pár ember is talán csak miattam jött el. Viszont volt ott egy lány, akit soha nem láttam azelőtt. Hosszú, barna haja volt, de az egyik messzebb lévő fa alatt ácsorgott, így sok mindent nem láttam belőle. Feketét viselt, s arcába lógott a haja. Miután véget ért a temetés, s mindenki elviharzott, én még ott maradtam. Elköszöntem a paptól, majd csak ácsorogtam, s néztem a sírkőbe vésett nevet. Rosanne Marie Howell. Sose felejtem el ezt a nevet. Még egy ideig ácsorogtam ott, majd eltávolodtam a sírtól. Az út túl oldalán lévő parkban, az egyik padon foglaltam helyet. Nem volt kedvem haza menni, s onnan pont ráláttam a sírra. A telefonomat kezdtem nyomkodni, már nem is tudom miért, aztán mikor ismét felnéztem, az a különös lány ott ácsorgott Mrs. Howell sírja mellett. Letett egy száll rózsát a sírra, majd csókot lehelt a sírkőre. Egy biciklis majdnem elütött egy kisfiút, ami miatt elkaptam a fejem, majd felpattantam, s ordibálni kezdtem a biciklis után, aki csak mutogatott. Mire visszanéztem a sírra, már nem volt ott a lány. Tudom, butaságnak hangozhat, de én úgy hiszem, az a lány, a sellő volt. Az a sellő, akiről Mrs. Howell annyit mesélt.

– Te komolyan elhiszed? – nevetett fel Steve, mire Amanda ismét az óceánt kezdte bámulni, s mosolyogni kezdett. A nap már majdnem alá bukott a víznek, de azért még tartotta magát.

– Steve, tudod-e, hogy miért nem láttál még úszni? – mosolyodott el a feleség, mire Steve arcáról eltűnt a mosoly. Rájött, hogy tényleg nem látta még a feleségét vízben. Még a közös zuhanyzás se jöhetett szóba, soha. – Az a sellőkönny, ahogy Mrs. Howell nevezte, nem csak a teába volt jó, nem csak életben tartotta őt. Más hatása is volt. Mrs. Howell okkal nem mondta el nekem. De neked most megmutatom. – fejezte be a nő, majd felállt. Elhúzta a tolóajtót, majd kilépett a homokos partra. Végig baktatott a langyos homokon, majd közel a vízhez, megállt. Steve követte a nőt, s bár legbelül már elhitte, tudta, hogy mi következik. Megígérte magának, hogy nem fogja zavarni, ő így is szereti Amandát. Ő mindenképp szereti őt. A lány nem nézett hátra, de tudta, hogy férje le nem veszi róla a szemét. Ledobálta magáról a ruhákat, majd szép lassan besétált a vízbe. Aztán egyszer csak eltűnt. Csupán egy percre, de Steve-nek olyan volt, mintha egy hete nem látta volna a feleségét. De Amanda feje felvillant, majd a hatalmas uszonya is. Majdnem két méter hosszú volt, gyönyörű királykék színnel pompázott. Steve szemei könnybe lábadtak. Nem azért, mert félt, vagy, mert rossz érzései támadtak. Inkább amolyan öröm miatt. Büszkeség öntötte el, bár magam sem tudta miért. Amanda mosolya beragyogta Steve arcát, bár elég messze volt tőle. Legszívesebben ő is beugrott volna, de túl nagyok voltak a hullámok, így nem kockáztatta meg. Tudta, hogy ezt a nászutat soha nem fogja elfelejteni. Amanda egy idő után eltűnt. Steve tudta, hogy itt nem jöhet ki. Nem sokan látnák, de az épp elég. Nem sokkal később a lány megjelent, ugyanúgy, mint mielőtt a vízbe lépett volna. Nem mondott semmit, ahogy Steve se. Csak átölelte feleségét, s megcsókolta.