Miss You

Csupán egy kis szösszenet, ami kipattant a fejemből.

Ismét előveszi a rózsaszín tablettákat. Emlékszem, volt idő, amikor ellenkeztem. Kihánytam őket, vagy egyszerűen nem voltam hajlandó bevenni. Olyankor jött a verés, s rájöttem, nem ér ennyit. Hagyom, hogy a számba nyomja a tablettát, majd lassan kihúzza az ujját. Elmosolyodik, mire én is arcomra erőltetek egy vigyort. Tetszik neki. A magnóhoz sétál, s beteszi a kedvenc számát. Valami ezer éves szar, máig nem tudom a címét. Imádja. Ledobja trikóját, majd oda táncikál hozzám. Ismét mosolyog, majd simogatni kezdi a karjaimat. Beletúr a hajamba, majd hirtelen az ágyra lök. Megvolt az előjáték. Kigombolja nadrágját, majd lehúzza rólam a fekete szoknyát. Fekszek, s tűröm az egészet. Évek óta ezt teszem. Már alig érzem a fájdalmat, amit folyton okoz. Hamar befejezi. Leszáll rólam, majd az ágy szélére ül. Meggyújt egy szál cigit, s szívni kezdi azt. Homlokán apró verejtékcseppek jelennek meg. Felrántom magamra a bugyit, majd mellé kúszok. Két lihegés közt felém nyújtja a cigit, amit elfogadok. Beleszívók, s addig tartom bent a füstöt, ameddig csak tudom. Mintha picit enyhítene fájó lelkemen, de tudom, hogy ezt csak bemagyarázom magamnak. Oda kint kezd világosodni. Lassan elfog menni, dolgozni, s esélyem lesz egy kicsit aludni. Hátradőlök az ágyon, mire ő is követi a példámat. Felém fordul, s simogatni kezdi az arcomat. Rápillantok, mire elmosolyodik. Barna szemei furcsán csillognak. Nem láttam még ilyennek. 

– Ma délután elviszlek valahova. – suttogja, mire szemeim kikerekednek. Van, hogy elráncigál pár bárba, ahol pénzért oda ad egy-két embernek, egy-egy menetre, de ezt nem szokta így bejelenteni. Furcsa érzésem támad, s félek megkérdezni, hogy hova is akar vinni. 

– És hova? – teszem végül fel a kérdést. Rettegek. 

– Bemutatlak valakinek, aki fontos nekem. – feleli, majd ismét az arcomat simogatja. – Viszont meg kell ígérned nekem, hogy jól viselkedsz! – teszi hozzá, mire bólintok. Elmosolyodik, majd csókot nyom ajkaimra. Feltápászkodik az ágyról, majd magára ráncigálja a tegnapi, izzadt ruháit. Utoljára végig húzza kezét a combomon, majd kisétált a szobából. Hallom, ahogy fent a bejárati ajtó becsapódik, s kattan a zár. Elment. Felsóhajtok, majd a plafont kezdem bámulni. A rádió időközben kikapcsolt, s csupán a kinti autók hangját hallgatom. Néhol egy madár csicsergés szakítja meg az autók hangos moraját. A kis ablakon elkezd beszűrődni egy kis napfény, de nem zavar. A szoba még mindig sötét, s vörös színekben pompázik. Lehunyom szemem, s érzem, ahogy az álmosság eluralkodik rajtam. Kimerültem. Muszáj aludnom egy kicsit. A bejárati ajtó hangos becsapódására ébredek. Szemeim kipattannak, s összehúzom magam. Haza ért. Kinézek a kis ablakon, s már sötét van. Átaludtam a napot. Le se tusoltam. Mérges lesz. Felpattanok az ágyról, s a fürdőszoba felé igyekszem, de már késő. Az ajtó nyílik, s Ő belép a helységbe. Megtorpanok, s csak bámulom. Zakó van rajta, s egy új cipő. Kezében egy csokor virágot szorongat. Arcán mosoly húzódik végig. Nem az a mosoly, amitől kiráz a hideg. Ez másmilyen mosoly. Olyan kellemes, nyugtató érzés jár át. Akaratom ellenére, visszamosolygok. 

– Nyugodtan készülődj csak. Ráérünk. – szólal végül meg, majd leveszi táskáját a válláról. Az ágyra helyezi azt, majd kihúz belőle egy kék ruhát. Kibontja, majd felém mutatja. Hosszú, estélyi szerű ruha. Sötétkék, spagetti pántokkal. Az egyik oldalán, apró kövecskék sorakoznak, egészen az aljáig. Mintha kicsi gyémántok lennének. Túlzottan is elnyerte a tetszésem. 

– Ezt nekem hoztad? – érdeklődöm, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy nekem hozta. Bólint, én pedig ismét elmosolyodok. A fürdőszoba felé biccent a fejével, mire én megragadom a ruhát, s bevonulok a helységbe. Engedek egy kád fürdővizet, s belefekszek. Jól esik. Furcsa érzés kerít hatalmába, s nem tudom hova tenni. Mike sose volt még ilyen velem. Általában agresszív és akaratos. Csupán azért jár le, hogy megdugjon, aztán el is megy. De pár napja történt valami. Itt aludt, s beszélgetett velem. A sok év alatt, most először. Ma pedig elvisz valahova. Ennyi idő után, végre kimehetek a frisslevegőre. Elejtek egy könnycseppet. Már nem is emlékszem milyen odakinn. Milyen illatok vannak, milyenek a házak, a fű, a fák… csupán nyolc éves voltam, amikor Mike bezárt ide. A szüleimre sem emlékszem. A nevükre se. Ha megszöknék, se tudnám, hogy kit keressek. Mike kopogtat az ajtón. Nem agresszíven, csupán épp-hogy meghallom. 

– Sietek! – szólok ki, s már húzom is ki a dugót. Feltápászkodok, majd gyorsan megtörülközök. Egy fekete csipkés tangát rántok magamra, s ahhoz illő fekete melltartót. Óvatosan belebújok a kék ruhába, majd megigazgatom magamon. Végig simítom rajt a kezem. Olyan mintha selyem lenne, bár honnan is tudnám, milyen a selyem. A hajamat kiengedem, s jó alaposan megfésülöm. Kicsit megigazítom, majd kilépek a fürdőből. Mike rám mosolyog, majd a kezembe nyom egy fekete magas sarkút. Engedelmesen felveszem, majd ránézek. 

– Kész vagy? – érdeklődik, s hangja meglepően édes. Bólintok, mire a kezét nyújtja. Átkarolom a karját, s elindulunk fel a lépcsőn. Első ajtó, majd a bejárati ajtó. Kilépve az utcára, megtorpanok. Muszáj körbe néznem. Mike nem sietett, mintha megértené a dolgot. Közelebb hajol hozzám, majd csókot lehel a szőke hajamba. Kiráz a hideg is, de nem félek tőle. Ma nem. Mély levegőt veszek, hogy mindent érezzek. Minden egyes illatot. Egy pillanatra behunyom a szemem, s megfeledkezek arról, hogy Mike mellettem áll, s rám vár. Kinyitom a szemem, majd megpillantom az autóját. Sose láttam még, legalábbis nem emlékszem rá. A kis emblémán, ami az elején díszeleg a kocsinak, a ford felirat látható. Gondolom ez a márkája. Beülök az anyósülésre, majd ő is beül, s elindul az autó. Ahogy felmordul a motor, kissé összerezzenek. Kifordulunk az útra, majd elindulunk. Neki dőlök az ablaknak, majd a fényeket kezdem bámulni. Számolom a lámpákat, de folyton elfelejtem, mennyinél tartok. Előröl, kezdem, újra és újra. Kezdek ideges lenni. Mikera nézek, aki csak mereven az utat bámulja. Egyre idegesebb leszek, s levegő után kezdek kapkodni. Nyugodj meg, súgom magamnak, de Mike nem hallja meg. A rádió túl hangos. Lassan lenyugtatom magam. Az autó lassulni kezd. Megpillantok egy kisebb házat. Fehér falak, rendezett kert, aranyos kiskapu. Egy kis fehér cica álldogál a kapu előtt, mintha minket várna. Mike a ház felé biccent, miközben leparkol. Megjöttünk. Mike villámgyorsan megkerülte a kocsit, s illedelmesen kinyitja nekem az ajtót. Elmosolyodok, majd mikor becsukódik az ajtó mögöttem, felnézek a házra. Az erkélyen már ott ácsorog egy idősebb nő. Bizonyára Mike anyukája az. Arcán apró ráncocskák, de alig észrevehetőek. Haja sötétbarna, s pár őszhajszál észre vehető már rajta. Pittyen mögöttem az autó, ezek szerint Mike bezárta. Átkarol, a derekamra helyezi kezét. Mély levegőt veszek, s követem a lépéseit. Közeledünk a veranda felé. Az asszony mosolyog, és csak mosolyog. Nem tudom, hogy mit mondhatott rólam Mike, de bizonyára azt, hogy a barátnője vagyok. Ami persze, nem teljesen hazugság. Fellépek a verandára. Az asszony szemébe nézek, s remegni kezdek. 

– Szia, Amanda vagyok! – nyújtja a kezét, s emlékszem, hogy ilyenkor kezet kell rázni, de valahogy nem megy. Mike belecsíp az oldalamba, tudom, ha nem viselkedek, büntetést kapok. Óvatosan felemelem a kezem, s kezet rázok vele. 

– Mutatkozz be, szívem. – sziszegi mellettem Mike, én pedig erőt gyűjtök. 

– Jenny vagyok. – nyögöm ki nagy nehezen, mire az asszony elmosolyodik. 

– Sokat hallottam már rólad. – feleli a nő, majd eltűnik arcáról a mosoly, s fiára néz. Én is Mikera nézek, s megpillantok pár verejtékcseppet a homlokán. Ideges? Kétlem, bár feszültnek tűnik. Talán fél, hogy elszólom magam. De tudhatná, hogy nem merem. Belépve a házba, próbálok nem túlságosan körbe nézni. Igazából imádkozok, hogy minél előbb eltűnhessek innen. A vacsora finomnak bizonyul, bár a folytonos hideg kaja után, bármelyik főtt kaja ugyanígy ízlene. A nő próbál velem beszélgetni, de Mike folyton magára tereli a szót. Szótlan vagyok, s próbálom leplezni a remegésemet. Úgy érzem, pánikroham közeleg, de visszafojtom. Végül Mike feláll az asztaltól, s arcon csókolja anyját. Int nekem is, s én is felállok az asztaltól. Elhagyjuk a házat, majd visszatérünk a pincébe, ami mára az otthonom lett. Nem kéne így éreznem, de amint leülök az ágyamra, megkönnyebbülök. Nehéz volt visszatartanom magam. Nehéz volt, nem elmondanom az anyjának mindent Mikeról. Lehántom magamról a ruhát, majd felhúzom a drága, selyem hálóingemet. Mike a fenti fürdőben van. Szépen összehajtom a ruhát, amit kaptam tőle, majd a székre teszem. Lefekszek az ágyra, majd várok. Ha lejön, tudom, mit kell tennem. Ha fent marad, akkor nyugodtan aludhatok. Várok, s várok, de nem történik semmi. Végül lehunyom a szemem, s elszundikálok. Hajnalban arra ébredek, hogy Mike már felettem van. Épp a bugyimat próbálja lehúzni rólam. Valami nem stimmel vele. Félúton abba hagyja, majd a hasamra hajtja a fejét. Mozdulni se merek, s Mike zokogni kezd. Érzem a hideg könnycseppjeit a hasamon. Nem értem mi történik. Sose sírt előttem, sose volt ilyen. Végig húzom a kezem a karján, mire felnéz rám. Szemei vörösek, mintha egész éjszaka sírt volna. Ellöki a kezem, s megtörli az arcát. Az ágyra dob egy táskát, majd egy farmert és egy felsőt. Felülök, s belenézek a táskába. A ruháim és a plüssmackóm van benne, ami a kezembe volt, amikor elrabolt. Ránézek, de nem néz a szemembe. 

– Öltözz fel! – parancsol, én pedig engedelmeskedek. Felrántom magamra a farmert, majd a pulóvert, ami elég vékonynak tűnik. Hátra dobom a hajam, majd ránézek, ő pedig ismét könnyezni kezd. Nem értek semmit. Tegnap olyan boldognak tűnt. Mi változott meg? 

– Mike… - kezdeném, de felemeli a kezét. Elhallgatok. 

– Fogd meg a táskát, s menj! Ne mond meg hova mész, csak menj. Fuss! – mondja, s hangja tele van búval. A lépcső felé nézek, de nem merek elindulni. Közelebb lépek hozzá, de ő eltávolodik, s a kijárat felé mutat. Hát ez lenne a vége? Hatalmasat nyelek, majd megragadom a táskát. Elindulok a lépcső felé, majd rálépek az első fokra. Szinte nehezemre esnek a léptek. Mikor felérek, visszanézek. Mike még mindig könnyezik, s a földet bámulja. Kinyitom az ajtót, majd szinte végig rohanok a házon. A bejárati ajtó is nyitva van. Tizenhét éves vagyok, s szabad. Körbe nézek, de fogalmam sincs, hogy merre induljak. Az autók elsuhannak mellettem, a gyalogosok elhaladnak, s senki se kérdezi, hogy ki vagyok. A szőke hajam szanaszét áll, s kezdek fázni a vékony pulcsiban. A táska kezd nehéz lenni, s mindennél jobban szeretnék bemenni egy meleg helyre. Végül megpillantok egy édességboltot, s belépek oda. Egy negyven év körüli férfi áll a pénztárgépnél. Szeme sötétzöld, haja félig ősz, félig pedig világosbarna. Kissé pocakos. Én reszketem a hidegtől. Teljesen átfagytam odakinn. A férfi bámulni kezd engem. Nem értem. Kezdem kellemetlenül érezni magam, s tudom, hogy nincs pénzem, hogy bármit is vegyek. Visszafordulok az ajtó felé, hogy kimenjek, amikor meghallom a nevem. 

– Jenny, te vagy az? – ismétli meg, én pedig megfordulok, s ismét szemügyre veszem a férfit. Ismerős volt elsőre is, de most így, hogy a hangját is meghallottam, biztos vagyok benne. 

– Apa? – csúszik ki a számon, s hirtelen beugrik egy kép. Kicsi voltam, s a cukorkák közt bujkáltam, s mindig elcsórtam egy-egy csokit a polcokról. A szüleim boltja. A férfi szemébe könnyek gyűlnek, s a sajátomba is. Rég sírtam már, rég éreztem bármit is, de ez most… ennél az érzésnél nincs jobb. Ledobom a táskát a földre, majd megindulok a férfi felé. Ő is kilép a pult mögül, s szinte repül felém, majd átkarol. Úgy szorít, hogy majdnem megfulladok, de jól esik. Puszilgatni kezdi a fejem, mikor meghallom a szirénák hangját. Hátra fordulok, s egy csomó rendőrautó hajt végig az utcán. Elengedem apát, s az utcára rohanok. A rendőrök Mike háza előtt állnak meg. Futni kezdek, magam sem tudom hova és miért, de Mikehoz igyekszem. Futásközben látom, ahogyan kisétál a házból. Nincs rajta póló, csupán egy szakadt farmernadrágot visel. A kezében lóbál valamit. Ahogyan közelebb érek, észreveszem, hogy az a pisztolya. Az a pisztoly, amit az én számba is sokszor beletett, csak, hogy felizguljon tőle. Túl messze van, nem tudok gyorsabban futni. Apa a nevemet kiabálja, de én Mike felé tartok. A fekete pisztolyt a fejéhez tartja, s én nem tudok gyorsabban futni. Már közel járok. Hirtelen egy rendőr elkap, s nem ereszt. – Mike! – üvöltöm a nevét, s ő rám néz. Elmosolyodik, én pedig zokogni kezdek. Tudom, hogy mire készül. A rendőr nem enged, pedig megtudnám állítani. A száját figyelem, s azt suttogja, hogy „szeretlek”. Utálom, és egyben szeretem. Meghúzza a ravaszt. A vér beterít mindent. Kapálózni kezdek és sikítani. A rendőrök leengedik a kezüket. Többé nem szegezik rá a fegyverüket. Végül a rendőr elenged, én pedig a földre rogyok. Zokogok, s közben Mike élettelen testét nézem. Havazni kezd. Az apró fehér csillagok belepik a testét, ahogyan az én hajamat is. Apa egy pokrócot terít rám, majd felsegít. Az emberek engem bámulnak, de nem érdekel. Mike halott. Vége. Vége mindennek. Mint utólag kiderült, az anyja rájött, hogy ki vagyok. Felismert, s ismerte a szüleimet is. Az nap este felhívta Mike-ot, hogy másnap be fog menni a rendőrségre, de Mike megelőzte őt, s hajnalban feladta magát. Ezért küldött el, s ezért ölte meg magát. Lassan sikerült visszarázódnom a valóéletbe. Kiderült, hogy anyám öngyilkos lett az elrablásom után pár évvel. Apa pedig jelenleg majd kicsattan a boldogságtól. A rokonok megrohamozták a házat, s mindenki dicsérget, hogy milyen szép nő lett belőlem. Kiskori képeket mutogatnak, de olyan érzésem van, mintha nem én lennék azokon a képeken. Nem emlékszem rájuk. Csupán apáról vannak emlékeim, de az se túl sok. Titokban pedig kijárok Mike sírjához, s gondozom azt, van, hogy virágot is viszek. Nem tudom, mit érzek iránta, vagyis… hogy, mit éreztem iránta, de valahogy nem tudok tőle elszakadni teljesen. Gyakran álmodok vele, s olyankor jó érzés tölt el. Drága Mike, sajnálok mindent. Hiányzol.