Trinity: Harmadik fejezet

Üdvözlet! Megérkezett a harmadik fejezet is! Vajon mit tartogat ez a rész a lányok számára? Jó olvasást hozzá! 

A nap már magasan járt, mikor Nyra lassan kinyitotta a szemét.  Egy darabig csak feküdt az ágyban és a plafont nézte. A szobát betöltötte a délelőtti fény, az ablakon beszűrődő napsugarak pedig lassan végigkúsztak a falon. Nyra fáradtnak érezte magát, pedig végre nem kellett sehová sietnie. Aznap szabadnapja volt, így nem kellett felkelnie az ébresztő hangjára, nem kellett rohannia a kávézóba és először hosszú idő után az egész délelőtt csak az övé volt. Oldalára fordult, majd egy halk sóhajjal magára húzta a takarót. Nem volt kedve még felkelni. Az elmúlt napok valahogy túl gyorsan követték egymást, és most jól esett volna egyszerűen csak semmit sem csinálni. A tegnapi furcsa dolgokon sem akart gondolkodni. Egyelőre legalábbis biztosan nem. Végül mégis kimászott az ágyból, mezítláb a fürdőszobába csoszogott, és megmosta az arcát. A tükörbe pillantva kissé kócos szőke haj nézett vissza rá. Megigazította néhány tincsét, aztán elmosolyodott saját magán.

– Remekül nézel ki, Nyra – motyogta, majd megrázta a fejét. – Egy szabadnap, erre is szükségem van. A konyhába érve kinyitotta a hűtőt, és néhány másodpercig csak nézte a polcokat. Semmi különösen izgalmas nem volt benne. Egy joghurt, néhány gyümölcs, egy kevés tej. Végül kivett egy doboz joghurtot, majd leült az asztalhoz. Telefonját maga mellé tette, de nem nyúlt hozzá azonnal. Élvezni akarta a csendet. Néhány perc múlva mégis megcsörrent a készülék. Nyra lustán odanyúlt érte, és a kijelzőre pillantott. Lisa üzent.

Ma tali?

Nyra elmosolyodott. Nem lepődött meg. Lisa egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy valaki a szabadnapját otthon, csendben töltse. Már éppen válaszolni akart, amikor újabb üzenet érkezett.

És ne mondd, hogy nincs kedved. Ismerlek.

Nyra halkan felnevetett. A telefon fölött egy darabig gondolkodott, majd bepötyögte a választ.

Délutánra ne tervezz semmit. Az estét meglátjuk.

Ez nálad igent jelent.

Nyra csak megforgatta a szemét, de a mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról. És egyelőre tényleg úgy tűnt, hogy ez csak egy átlagos, nyugodt szabadnap lesz. Nyra végül felállt az asztaltól, és visszament a szobájába. Felvette a kényelmesebb ruháit, magára kapott egy világos pulóvert és egy fekete nadrágot, majd mielőtt még meggondolhatta volna magát, felvette a cipőjét is. Nem akarta az egész szabadnapját otthon tölteni. Egy kis levegő most jól esett volna. Nem sokkal később már a park felé sétált. A nap kellemesen melegítette az arcát, a fák lombjai között pedig időnként átszűrődött a fény. A park most sokkal csendesebb volt, mint délután vagy este szokott lenni. Néhány ember sétált csak a környéken, egy idős férfi újságot olvasott az egyik padon, távolabb pedig egy kutyát sétáltató nő haladt el. Nyra lassan végigsétált a megszokott ösvényen, majd letért róla, és a fák közé indult. Nem igazán volt célja. Csak menni akart egy kicsit, élvezni a csendet, és megpróbálni nem gondolni arra, ami az elmúlt napokban történt. Ahogy elhaladt egy öreg fa mellett, valami különös mozdulatot vett észre a törzs tövében. Nyra megtorpant. Először azt hitte, csak egy madár vagy valamilyen kisebb állat bujkál ott. Aztán újra odanézett. A fa gyökerei között egy apró alak húzódott meg. Nem lehetett több néhány arasznyinál. Testét moha és apró levelek borították, mintha a körülötte lévő erdő egy darabja elevenedett volna meg. Nyra némán figyelte. A kis lény mozdulatlanul lapult a fa tövében, de a nagy, kíváncsi szemei egyenesen rá szegeződtek. Nyra lassan közelebb lépett.

– Szia...?

A lény meg sem mozdult. Nyra összehúzta a szemét. Most már egészen biztos volt benne, hogy nem egy állatot lát.

– Te meg mi vagy?

Abban a pillanatban a kis lény megmozdult. Mintha megijedt volna. A következő másodpercben pedig egyszerűen eltűnt. Nyra döbbenten pislogott a fa tövére. Egy pillanattal korábban még ott volt. Most viszont már csak a moha, néhány lehullott levél és a fa vastag gyökerei maradtak a helyén. Nyra lassan leguggolt és végigpásztázta a környéket. Semmi. Aztán egy pillanatra furcsa érzés futott végig rajta. Mintha valami még mindig figyelné. Felemelte a fejét, és körbenézett a fák között. Nem látott senkit. Csak a levelek rezdültek meg halkan a szélben. Nyra még néhány másodpercig ott maradt, aztán lassan felállt. Nem tudta, mit látott, de egyre kevésbé tudta elhinni, hogy az elmúlt napok furcsaságai egyszerű véletlenek lennének. Még néhány másodpercig a fa tövét nézte, majd végül elindult vissza az ösvény felé. Nem tudta hova tenni, amit látott. A kis lény képe újra és újra visszatért a gondolataiba, de hiába próbálta felidézni minden apró részletét, valahogy egyre bizonytalanabbnak tűnt az egész. Talán tényleg csak egy különös állat volt. Vagy a fények és az árnyékok játszottak vele. Egyelőre inkább nem foglalkozott vele. A park kijáratához érve elővette a telefonját. Lisa már többször is kereste, és újabb üzenetet is küldött neki. Nyra gyorsan válaszolt, hogy a parkban van, mire szinte azonnal megérkezett a válasz is. Lisa közölte vele, hogy hamarosan ott lesz, és Nyra már előre tudta, hogy ebből nehéz lesz egy egyszerű délutáni találkozást csinálni. Nem sokkal később valóban meglátta a barátnőjét a park bejárata felől közeledni. Lisa szokásához híven most is energikusan érkezett, és már messziről integetett neki. Amikor odaért, egy pillanatig végigmérte Nyrát, majd elégedetten elmosolyodott.

– Végre kimozdultál.

Nyra csak elmosolyodott, és elindult mellette. Jólesett, hogy Lisa ilyen természetesen tudta kizökkenteni a gondolataiból. Az elmúlt napok furcsaságai azonban még mindig ott motoszkáltak a fejében. A fény, ami aznap este körülvette a kezét, a különös dolgok, amiket azóta tapasztalt, és most az a kis, mohával borított lény is. Minden egyes alkalommal egyre nehezebb volt elhinnie, hogy mindez csak véletlen.

– Olyan csendes vagy – jegyezte meg Lisa néhány perc után.

– Csak gondolkodom. Lisa ránézett, de nem faggatta tovább. Inkább megfogta Nyra karját, és magával húzta a parkból kifelé. Nyra hagyta, hogy vezesse, és lassan ő is kezdett felengedni. Talán most tényleg szüksége volt arra, hogy egy kicsit ne a furcsa dolgokkal foglalkozzon. A parkból kilépve Lisa továbbra is maga mellett tartotta Nyrát, mintha attól félne, hogy barátnője az utolsó pillanatban mégis visszafordul. Néhány perc múlva elérték a főutcát, ahol a délelőtti csendet lassan felváltotta a város megszokott zaja. Autók haladtak el mellettük, a járdákon egyre többen sétáltak, a közeli üzletek pedig már nyitva voltak. Nyra közben kezdte elengedni a parkban történteket. Nem sikerült teljesen kivernie a fejéből a kis lényt, de ahogy Lisa mellett sétált, egyre kevésbé érezte fontosnak, hogy megfejtse, amit látott. Talán tényleg csak képzelődött. Az utóbbi napok után már azt sem tudta, mi számít normálisnak. Lisa végül egy kisebb kávézó előtt megállt, és az ajtó felé intett. Nyra kérdés nélkül követte. A hely kellemesen meleg volt, a levegőt frissen őrölt kávé és sütemény illata töltötte be. Leültek az ablak melletti asztalhoz, Lisa pedig szinte azonnal elővette a telefonját, hogy megnézze, mi történik a közösségi oldalakon. Nyra az ablakon keresztül figyelte az utcát. Most először érezte úgy az elmúlt napokban, hogy egy kicsit talán tényleg minden rendben van. Nem kellett dolgoznia, nem kellett rohannia, és nem kellett folyamatosan azon gondolkodnia, mi történik vele. Egy rövid időre egyszerűen csak Nyra lehetett.

A város másik részén eközben egészen másképp telt a délelőtt. A Broken Chainben már dél körül járt az idő. A délelőtti forgalom lassan elcsendesedett, a kocsma belsejét pedig csak néhány vendég beszélgetése és a háttérben halkan szóló zene töltötte be. Lavender a pult mögött állt, miközben egy poharat törölgetett, és időnként kinézett az ablakon. Az előző esti látomás óta azonban valami nem hagyta nyugodni. Hiába próbált úgy tenni, mintha már túl lenne rajta, újra és újra eszébe jutott a vörös hajú lány, a sötét helyiség és az az árnylény, amely egy pillanatra mintha egyenesen őt nézte volna. Lavender letette a poharat, majd egy pillanatra megtámaszkodott a pulton. Nem tudta, ki volt a lány, és azt sem, miért éppen ő látta meg. Egyetlen dologban azonban biztos volt: az a látomás nem véletlenül jelent meg előtte. A gondolataiból a bejárati ajtó nyílása zökkentette ki. Lavender felnézett, majd amikor meglátta, ki érkezett, az arcán halvány mosoly jelent meg. Az ajtó lassan bezárult a belépő férfi mögött. Lavender felismerte Rufust, aki a szokásos komótos tempójában indult a pult felé. A férfi a megszokott helye felé pillantott, majd végül leült az egyik székre. Lavender egy rövid pillantással végigmérte, aztán már nyúlt is egy pohárért. Rufus fáradtnak tűnt, mintha az előző éjszakát sem sikerült volna rendesen kialudnia. Lavender szó nélkül töltött neki egy italt, majd elé csúsztatta. A férfi egy halk biccentéssel megköszönte. Lavender visszatért a poharak törölgetéséhez, de a figyelme még mindig nem volt teljesen a kocsmában. Időnként Rufusra pillantott, miközben a látomás emléke újra és újra visszatért a gondolatai közé. A vörös hajú lány arca, a vörösen izzó energia és az a különös árnyék egyre nehezebben hagyta nyugodni. Rufus kortyolt egyet az italából, majd a pultra könyökölt.

– Rosszul aludtál?

Lavender egy pillanatra megállt a mozdulatban. Aztán halványan elmosolyodott.

– Valami olyasmi.

Rufus nem kérdezett tovább. Csak bólintott, és visszafordult az italához. Lavender pedig ismét kinézett az ablakon. Valahol odakint ott volt az a lány, akit soha életében nem látott, mégis úgy érezte, mintha már dolga lenne vele. Lavender továbbra is az ablakon keresztül figyelte az utcát. Az emberek jöttek-mentek, az autók egymás után haladtak el az úton, minden teljesen hétköznapinak tűnt. Mégis volt valami furcsa a levegőben. A nő lassan összehúzta a szemét. Egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha megváltozott volna körülötte a levegő. Nem volt hideg, mégis végigfutott rajta egy enyhe borzongás. Ugyanaz az érzés volt, amit a látomásban is érzett, amikor az árnylény megjelent. Lavender ösztönösen körbenézett a helyiségben. Rufus továbbra is nyugodtan üldögélt a pultnál, a néhány vendég pedig zavartalanul beszélgetett. Senki más nem reagált semmire. Az érzés néhány másodperc múlva eltűnt. Lavender még egy darabig mozdulatlanul állt, majd lassan kifújta a levegőt. Nem tudta, mi történt, és azt sem, hogy valóban érzett-e valamit, vagy csak a tegnapi látomás hatása játszott vele. Végül megrázta a fejét, és visszatért a munkájához. Csakhogy ezúttal már nem tudta olyan könnyen elhessegetni a gondolatot. Valami készülődött. Talán sokkal közelebb volt hozzá, mint gondolta.

Orchis még mindig a falnak támaszkodott, miközben próbálta rendezni a légzését. Szemei alatt sötét karikák jelentek meg, arca fáradt volt, egész teste pedig sajgott a kimerültségtől. Tegnap reggel óta nem aludt egyetlen percet sem. Miután elmenekült Marcus házából, nem mert hazamenni, és azt sem tudta volna elviselni, hogy visszatérjen hozzá. Inkább az utcán maradt. Az egész napot céltalanul töltötte. Egyik helyről a másikra sodródott, néha leült egy padra, máskor egy csendesebb utcában húzódott meg. Amikor besötétedett, akkor sem keresett magának másik helyet. Nem mert senkihez közeledni, és nem tudta, kiben bízhatna. Az éjszakát is az utcán töltötte, miközben újra és újra Marcus arcát látta maga előtt. Mire elérkezett a következő délelőtt, Orchis már alig érezte a lábait. Fáradt volt, éhes és teljesen összezavarodott. Dél körül mégis elindult. Nem volt konkrét úti célja, egyszerűen csak menni akart valahová, ahol egy rövid időre elfelejtheti mindazt, ami történt. Sokáig céltalanul sétált, mígnem egy ismerős épület rajzolódott ki előtte. A Broken Chain. Orchis megtorpant az utca túloldalán. Nem tudta, miért éppen ide hozta a lába. Nem is emlékezett rá, hogy tudatosan ezt a helyet választotta volna. Mégis volt benne valami furcsa érzés, mintha valami láthatatlan erő lassan ebbe az irányba terelte volna. Néhány másodpercig csak az épületet figyelte, majd lassan átkelt az úton. Benyomta az ajtót és belépett. A pult mögött Lavender éppen egy poharat törölgetett. Amikor felnézett, és meglátta a vörös hajú lányt, egy pillanatra teljesen megdermedt. Lavender és Orchis néhány másodpercig csak nézték egymást. A nő nem tudta levenni a tekintetét a vörös hajú lányról. Ugyanazt az arcot látta maga előtt, amelyet az előző este a látomásában is megpillantott. A vöröses-bordó haj, a tekintet, az ismerős vonások. Nem lehetett tévedés. Orchis közben mozdulatlanul állt az ajtó közelében. Fáradt tekintete végigfutott a termen, majd visszatért Lavenderre. Nem értette, miért nézi őt ennyire a pult mögött álló nő, de már túl kimerült volt ahhoz, hogy ezen gondolkodjon. Egy pillanatig még próbált megállni a lábán, aztán hirtelen megszédült. A körülötte lévő helyiség mintha lassan elmosódott volna. Orchis megkapaszkodott az ajtó melletti falban, de az ujjai hamar lecsúsztak róla. Lavender azonnal megmozdult.

– Hé!

Orchis azonban már nem hallotta. A lány teste egyszerűen összerogyott és a következő pillanatban eszméletlenül zuhant a padlóra. Lavender sietve megkerülte a pultot és odalépett hozzá. Letérdelt mellé, majd óvatosan megérintette a vállát.

– Hé... hallasz engem?

Orchis nem válaszolt. Lavender arcáról lassan eltűnt a meglepettség. Most már biztosan tudta, hogy nem véletlenül látta azt a lányt a látomásban. Nem tudta, mi történt vele, vagy mi elöl menekült, de egy dologban biztos volt. Segítenie kellett rajta. Rufus ekkor felállt a helyéről és odalépett hozzájuk. Lavender még mindig Orchis mellett térdelt, egyik kezével a lány vállát próbálta megtámasztani.

– Segítsek?

Lavender bólintott. A férfi lehajolt, majd óvatosan felsegítették a vörös hajú lányt. Orchis továbbra sem tért magához, teste teljesen elernyedt. Lavender és Rufus lassan a hátsó helyiség felé vitték, ahol lefektették az egyik kanapéra. Lavender betakarta, majd néhány pillanatig csak állt mellette. Orchis arca sápadt volt, légzése azonban egyenletesnek tűnt. A nő tekintete végigfutott rajta, miközben próbálta megérteni, hogyan került hozzájuk a lány. Ekkor valami halvány fény derengett fel Orchis keze körül. Lavender azonnal közelebb hajolt. A vöröses fény csak egy pillanatra jelent meg az ujjak között, majd olyan gyorsan tűnt el, mintha ott sem lett volna. Lavender megdermedt. Pontosan ugyanezt a fényt látta a látomásában. Lassan felegyenesedett és tekintetét Orchis arcára szegezte. Most már nem lehetett kétsége afelől, hogy az előző esti látomás és a lány között kapcsolat van. A kérdés már csak az volt, hogy miért éppen őt vezette ide.